Emlékirat

Az Emlékirat letölthető formában is elérhető.

* * *

Jancsó Elemérné M.-Szabó Magda

[Emlékirat]¹

Édes Gyermekem², régi tervem, hogy leírom Neked mindazt, amit az én drága szüleimről s azok családjáról tudok, hogy maradjon meg legalább ennyi róluk a te emlékedben. Mikor eljött a várt nyugdíjazás, nekikezdtem a munkának. Nem sokat írtam, évekre félretettem azt, amit írtam, és csak jóval később, Édesapám halála után, mikor magamra maradtam, fogtam ismét hozzá.

Az élet határán visszafelé fordul az ember azok felé, akiknek az életét köszönheti, akiket szeretett, akiket nem is ismert mind, de a róluk szóló mozaikszerű történetek tovább élnek a családban. Ezeket szeretném összeszedegetni neked, megőrizni, mert a te életedben is el fog jönni az idő – szerencsére ez még messze van, s addig a magad életét kell élned –, amikor szívesen fogsz időzni gondolatban azokkal, akik már nincsenek, s akik éppúgy éltek, örültek, búsultak, mint mi, s akiknek már csak az emlékét idézzük, mind jobban eltűnő alakjaikat. Megpróbálom tehát felidézni azok emlékét, akik nincsenek már, dédszüleid, nagyszüleid, azok gyermekeinek alakját. Keveset, hézagosat tudok róluk, de ezt átadom neked, édes Gyermekem.

Anyai részről a Kunczoktól származunk. A Kuncz család dunántúli eredetű. Gyermekkoromban úgy halottam, hogy valamikor őseink egy parasztlázadás alkalmával menekültek Németországból (valamelyik fejedelemségből) Magyarországra. Ez természetesen ellenőrizhetetlen, s lehet, hogy az egész csak családi szóbeszéd.

Szépapád Kuncz Antal, szépanyád Szücs Katalin volt. Kuncz Antal „erdőmester” volt valamelyik dunántúli nagybirtokon, talán a Festetich grófékén. Kuncz Antalnak és Szücs Katalinnak két gyermeke volt: Adolf és Elek³. (Elek, a te dédapád 1846. január 30-án Kisfaludon született, épp száz évvel teelőtted.) Édesanyám mesélte, hogy szépapád tífuszban feküdt, mikor betyárok jelentek meg az erdészlakban. Föl kellett kelnie, ez megártott neki, és belehalt betegségébe. Szépanyád is fiatalon halhatott meg, mert a két gyermeket egy öreg, férjhez nem ment nagynéni nevelte. A két gyermek gyermekkoráról nem tudok semmit. Bizonyára nem sok örömük lehetett a szülői szeretetet oly korán nélkülöző gyermekeknek. Adolf bácsi a papi pályára ment, sokra vitte, premontrei prépost volt Csornán. A Doli fiának, Elkónak özvegye, Julika (aki Magyarországon, Almamelléken élt mint iskolaigazgató) mesélte, hogy férje Csornán jártában látta Adolf bácsi gyönyörű fehér márvány síremlékét. Nagyapám egy évig orvosnövendék volt, ez a pálya úgy látszik, nem felelt meg a természetének, mert a tanári pályát választotta. Mint fiatal tanár kerül Nagyszebenbe, ahol megismerte nagyanyámat, Csonka Ágnest. (Csonka Ágnes 1853. január 7-én Zalasdon született, apja Csonka István, anyja Czimbalmos Karolina volt.) Megismerkedésük emlékeztet Vörösmarty és Csajághy Laura első találkozására. A fiatal tanár vizitelt igazgatójánál, Veres Ignácnál. Itt találkozott nagyanyámmal, Veres Ignác sógornőjével, aki testvérét látogatta meg, s náluk vendégeskedett. Állítólag, amikor a látogatás véget ért, nagyapám kijelentette a vele együtt levő kollégájának, hogy vagy ez a leány lesz a felesége, vagy senki. 1869-ben esküdtek meg Vajdahunyadon, ahol a Csonka család lakott. Dédapád huszonhárom, dédanyád tizenhat éves volt, mikor összeházasodtak. Nagyapám, gondolom, néhány évig maradhatott Szebenben. Az újabb és újabb állomáshelyeket a gyerekek születési helye szerint tudnám felsorolni; voltak Losoncon, Aradon, Nagyváradon, majd véglegesen Nagyapám Kolozsvárt telepedett le. Több mint huszonöt évig volt tankerületi főigazgató. Ebből a házasságból tizennégy gyermek született. Négy kiskorában meghalt különböző járványos betegségekben. Nagyapát 1890-ben Nagyváradra nevezték ki tankerületi főigazgatónak. Itt idézem Dédi bácsi visszaemlékezéseit a nagyváradi életünkre vonatkozólag:⁴

„Nagyváradon 1892-ben az öt Kuncz fiú: Doli (10 éves), Dédi (8 éves), Dadi (6), Nyuszi (4), Laci (2) valóságos államot létesítettek az államban. Az ott töltött két év alatt az öt gyermek először a katolikus misztériumnak hódolt. A raktárban talált nagy faládákból oltárt és tornyot készítettünk. Harangot úgy szereztünk, hogy Doli – az ezermester – kilyukasztotta a legszebben szóló vaslábost, ami így a zsákmányunk lett. A ministráns gyerekek (Dédi és Dadi) vörös szoknyájának az anyaga a paplanokról került le. Sohasem felejtem el Édesanyánknak azt a rémült meglepetését, amikor ágyazáskor megpillantotta a puszta vattatömeget a piros huzattól megfosztott paplanokon.

Az egyházi pályát – egy őszi gyakorlat alkalmával beszállásolt gyalogos szakasz inspirációjára – követte a katonai élet. Az öt Kuncz fiú hadsereget állított fel. Hadnagy lett Doli, tizedes Dédi, közlegények: Dadi, Nyuszi és Laci. Doli csodálatos leleménnyel fogott hozzá a felszereléshez. Készített négy tornisztert.⁵ A „borjúbőrt” egy ott lakó öreg néni rókabundájából szerezte hozzá. Szegény öreg néni hogy gyönyörködött hadseregünkben. Nem is sejtette, hogy bundájának darabjai díszelegnek a hátunkon. Doli elkészítette a sapkákat, és a maga tiszti blúzát. Szüksége volt azonban hosszú vászonnadrágra is. A nyersanyagot ehhez Dadi közvetítésével szerezte meg. Elküldte az ártatlan arcú Dadit a fűszereshez, hogy mama kért egy liszteszsákot. A zsákból a lábain varrta össze a tiszti nadrágot, amelyet, amikor kész lett, nem tudott lehúzni.

Hadseregünk teljesen hozzászokott a tábori élethez. Kis, elkülönített kertünkben asztalt és padokat vertünk a földbe, és kenyérzsákunkba ebéd alatt becsempésztük az ételt, amit az udvaron talált és általunk tisztára csiszolt, eldobott fa kanalakkal ettünk meg.

A naponként tartott szabályos gyakorlatokon Dadi krónikus lustaságot tanúsított. Doli ezért két órai kurtavasra ítélte, amelyet Dédi hajtott végre, szorosra kötve spárgával Dadi kezeit és bezárva őt a torony alsó ládájába. Dadi – ekkor ötéves lehetett – szomorúan potyogtatta könnyeit, de némán tűrte a büntetést. Édesanyám vágta le kékre dagadt kezeiről a spárgát.

1892-ben elvesztettük Édesanyánk. Legkisebb testvérkénknek, a tizennegyedik gyermeknek világrajövetele küldötte el őt a túlvilágra. Ott maradtunk özvegy édesatyánk gondjaira bízva tízen. Elek bátyánk, aki tizennyolc éves lehetett, három nővérünk, a kis Margit és mi öten.”

(Szegény Nagyanyám harminckilenc éves korában tüdőgyulladásban halt meg. Gyermekágyból kelt fel, kikísért egy vendéget, februári hideg volt, meghűlt, tüdőgyulladást kapott, szüléstől legyöngült szervezete nem bírta ki a súlyos betegséget. Mit érezhetett szegény, mikor az őt ápoló apácák halálos ágyához vezették a gyermekeit, hogy elbúcsúzzék tőlük. Átérzem rég porrá vált nagyanyám fájdalmát; a halál borzalma mellett még a gyermekei sorsáért való aggodalom is gyötörhette. S Nagyapám ott maradt soha nem gyógyuló sebbel és tíz gyermek nevelésének gondjával. Nagyanyám Nagyváradon halt meg, 1892. február 26-án, Édesanyám tizenkettedik születésnapján.)

Idézem tovább Dédi bácsit:

„1892-ben Atyánkat áthelyezték Kolozsvárra. Dadi itt végezte az elemit és a piaristáknál a gimnáziumot. Eleinte a Híd utcában (később Wesselényi Miklós u., most str. Dózsa) laktunk özv. Wagnerné földszintes házának jobb szárnyában. Az öt Kuncz fiú szobája valamikor kapualj lehetett, amelyből a találékony kolozsvári építőmester egy utcai és egy igen hosszú udvari szobát hasított ki. Az udvari szobából ajtó vezetett ki a keskeny udvarra, amelyen valami fészer is helyet foglalt, ahol ládák és egy hatalmas zongoratok ragadták meg a fantáziánkat. A kertből, mely hátul volt, itt is ki voltunk zárva, akárcsak Nagyváradon. A történelmi hűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy kiűzetésünknek mi voltunk az okai. Wagner néni minden ambícióját és szeretetét a rózsák termesztésébe fektette. Amikor a nemes sárga rózsák elérték legszebb korszakukat, az öt Kuncz fiú egyenként leharapta őket. Szörnyű inkvizíció, kemény büntetések követték a barbár tettet, és kitiltottak bennünket örökre a kertből. Csak ősszel mertünk oda beosonni, amikor a vad vaníliafák gyümölcsét virzsínia szivarnak minősítve titokban füstölgettük.

A nagy zongoratok jelentős szerepet töltött be életünkben. Abban az időben indult meg Kolozsváron a gőzmozdonnyal mozgatott trámváj. Pillanatok alatt eldőlt az öt Kuncz fiú jövő hivatása. Mozdonyvezetők vagy kalauzok leszünk. A zongoratokra felszereltünk egy indítókart, melléje egy széket állítottunk, és egész nap felváltva ültünk ott komoly képpel, elképzelve, hogy most mi mozdonyvezetők vagyunk. Doli reális érzéke nem elégedett meg az elképzeléssel. Megszerkesztett egy kis fakocsit. Reászerelt egy darab pléhet, és a pléh fölé állított egy bögrét, amely alá tüzet gyújtott. Izgatottan leste az egész gyerekhad, hogy mikor indul el a kocsi. De gyakorlati oldaláról vette a trámvájépítkezést is. Elcsent egy zsineget, és azzal indult harcba a polgáristák⁶ ellen. Egy szép napon hátulról végighasított űbercíherrel⁷ került haza. Úgy látszik, ellenfelei is hasonló fegyverekkel küzdöttek.

A Híd utcából indult el Dadi a piarista gimnázium földszintjén levő elemi iskolába. Vele menetelt Doli és Dédi. Doli már tizenkét éves gimnazista volt, aki a hosszú utat különböző cselekedetekkel igyekezett élénkíteni. Gáncsot vetett a szembejövő unitárius vagy református diákoknak. Beütötte a két, gigerlinek⁸ öltöztetett Péterfi fiú keménykalapját. Inzultálta a tordai pecsenyét áruló kofák hadát stb. Úgyhogy nekünk is gyakran kellett vele együtt szaladnunk az üldözők elől. Ami igen hasznos is volt, mert télen a hőmérő gyakran süllyedt −20 fokra.

A Híd utcából 1894-ben átköltöztünk a Petőfi Sándor és a Görögtemplom utca sarkán épült modern egyemeletes házba, amelynek nyolc szobáját foglaltuk el a főigazgatói irodával együtt. Itt az öt Kuncz fiúnak két szoba jutott. Az egyablakosban Dédi és Doli, a kétablakosban Dadi, Nyuszi és Laci helyeződtek el. Itt volt a hosszú, viaszosvásznas, hatfiókos asztal is, amelyen az ebédet és a vacsorát fogyasztottuk, egyébként pedig a munkaasztal szerepét töltötte be. Mindegyik fiúnak külön fiókja volt könyvei és írószerei számára. Doli második, Dédi első gimnazista, Dadi második és Nyuszi első elemista volt. Laci csak játszott és rajzolt, amíg az »öregek« tanultak. Doli nem szerette a tétlen írást és olvasást. Rendszerint késő délután jött haza, óra után elintézve néhány támadást az egyéb iskolások ellen. Mi hárman megható csendben ültünk a függő petróleumlámpa alatt, és mindegyikünk írt vagy olvasott.

Vili nővérem, aki a mellettünk levő szobában lakott, ki is jött hozzánk, és megdicsért bennünket. Egyszerre csak felpattan az ajtó, betoppan Doli, és összeszíjazott könyveivel mindegyikünknek egymásután a fejére üt. Felháborodás, keserves sírás törte meg nyomban a csendet. Doli volt a főverekedő. De azért verekedtünk mi is. Én Dadival, Nyuszi Lacival. Birkózásban sohasem volt hiány.

A Petőfi utcai nagy házban volt Dadi VI. gimnazista koráig. Ide jártak legjobb barátai, Laczkó Géza, Piroff Pál, Lechner Gida. Itt tartották irodalmi összejöveteleiket, vitáikat. Itt rendeztünk hatalmas színdarabokat, amelyekben Dadi játszotta a nőszerepeket (Desdemona, Trilby⁹), itt alakult meg az első vonósnégyesünk, amelyben némelykor Dadi is részt vett csellójával. De itt laktak a földszinten Ferenczi Zoltánék. Sári és Dusi olykor együtt játszottak a verekedő Kuncz fiúkkal, akiket anyjuk, Hubay Aranka is megsimogatott, és egyszer Hubay Jenő is megszólított.

Azután átköltöztünk a Közép utcába, ahonnan Dadi felment az Eötvös Collegiumba.

Nyolcadik gimnazista korában nagy esemény történt vele, Majláth püspök úr kivitte őt a magyar zarándokokkal Rómába. Nyuszi és Laci izgatottan várták az állomáson a megérkezését, hogy konflison jöhessenek vele haza. Dadi azonban teljesen »leégve« érkezett meg. Elosztotta pakkjait a két fiú között – az egyik igen nehéz volt, mert elhozta a Forum Romanum köveinek jó részét –, és gyalog bandukoltak haza. Otthon elmondotta, hogy annyira kiköltekezte magát, hogy Budapesten a hordárnak is csak olasz centesimókkal fizetett.”

A család tehát Kolozsvárra költözött. Mint Dédi bácsi is írja, egyik lakásuk, egy nyolcszobás lakás, a Petőfi utca és a Görögtemplom utca sarkán levő egyemeletes házban volt. A Kuncz család az emeleten lakott. Nagyapa házvezetőnőt tartott, soha nem házasodott meg. Nagyanyámat soha nem tudta elfelejteni. Halála után íróasztalában naplórészleteket találtak, elhalt nagyanyámhoz szólókat. „Édes drága Angyalom” – kezdődtek a feljegyzések. Valószínűleg a szívét önthette ki, problémáit, nehézségeit írhatta le. A látszólag rideg külső alatt mélyen érző szív dobogott. Végrendeletszerű levelében meghagyta, hogy Nagyváradon Nagyanyám mellé temessék el, ezt különben gyermekeinek szóban is meghagyta. A síron túli hűség gyönyörű példája az az eset, amit Édesanyám mondott el nekem.

Amikor Anyám menyasszony lett, behívta magához, és a házastársi hűségről beszélt neki, s akkor hozzátette: „Én, mióta Anyátok meghalt, asszonyt nem érintettem.” Negyvenöt éves volt akkor, férfierejének teljében. Szigorú, igazságos ember, kitűnő pedagógus volt. Gyermekei előtt neglizsében sohasem mutatkozott. Gyermekei szerették, tisztelték, és tartottak tőle. A Fekete kolostorban gyönyörű jellemzést olvashatsz róla: „Egész életében egyszerű, szerény, puritán ember volt. A becsület, tisztesség, igazságosság és kötelességteljesítés zsenije.”

Nyolcéves voltam, amikor meghalt. Édesapám halála után, 1912 októberében jöttünk hozzá Kolozsvárra. A három kis unoka nem érezte szigorát, csak végtelen nagy szeretetét. Manga (Margit) már iskolás volt, mikor Kolozsvárra költöztünk. Erzsébetvároson végezte el a négy elemit tiszta kitűnő bizonyítvánnyal. Az iskolaváltoztatás, kiszakadás a megszokott környezetből, az Édesapánk halála miatti bánat, amelyet hármunk közül ő, a nagyocska gyerek érzett át a legjobban, kihatott a tanulmányi előmenetelre, és a félévi bizonyítványba becsúszott öt darab elégséges. (Egy földrajzból, a többi kézimunka, rajz, torna.) Nagy volt a bánat. Hogy megvigasztalja, Nagyapa egy ezüst ötkoronást adott neki. Bezzeg… – mondta a húszéves Laci, már egyetemi hallgató.

Év végére aztán minden rendbe jött. Tíz db. ‘kitűnő’ ékeskedett a bizonyítványában. Nagyapa megszámláltatta őket Mangával, és jutalmul egy tízkoronás aranyat adott neki. Bezzeg… – mondhatta újra Laci, hiszen ők biztos nem kaptak aranykoronát a kitűnőkért. De mivel nagyon szerette Mangát, napirendre tért a dolog fölött.

Nagyapa minket, két kisebbet, minden délelőtt sétálni vitt, legtöbbször a napos és akkor még nagyon csendes Rákóczi útra. Mi Mártával már nagyon untuk a Rákóczi utat, de szólni természetesen nem mertünk. Végefogyhatatlan kérdéseinkre nyugodtan, türelemmel válaszolt. Ma is jól emlékszem reá, szinte érzem a pomádészagot (valószínűleg a bajuszára használta), amit hozzásimulva éreztem.

De visszatérek a Görögtemplom utcai házba. Itt rendezkedett be a nagy család. A kis Margitka kétéves korában skarlátban meghalt. Maradt róla egy kép, azóta elveszett, göndörfürtű, angyalarcú kisbaba volt. Nagyapámat még egy újabb csapás érte: legnagyobb fia, Elek, már végzett jogász, agyhártyagyulladásban meghalt. (Hogy két gyermeke közül melyik halt meg előbb, nem tudom.) Édesanyám és Ila néni elbeszéléséből tudom, hogy a fiúk szobái puritán egyszerűséggel voltak berendezve: egy nagy viaszosvászonnal bevont asztal, székek, szekrények, szalmazsákos ágyak. (A szalmát a zsákokban gyakran kellett cserélni, mert a fiúk lefekvéskor a szekrény tetejéről ugrottak az ágyaikba.) Itt folyt a játék és a tanulás. A fiúk jó barátságban voltak a velük egy házban lakó Ferenczi Zoltán két leányával. Az idősebbik Sári volt, akivel Dadi barátsága élete végéig fennállt. (Szabó Dezső Életeim című könyvében ír arról az időről, amelyet Párizsban hárman együtt töltöttek.) A fiúk sok csínyt követtek el, többek között Ferenczi Zoltán rovására. Ezekben a csínyekben hű társuk volt Laczkó Géza, Dadi osztálytársa, élete végéig jó barátja, Laczkó Aranka színművésznő fia. A Dadi emlékére megjelent számban (Erdélyi Helikon, 1931. augusztus–szeptember) A Dadi és a Kuncz című szépírásban kitér az együtt töltött gyermekkorra is. Idézem:

„Egyetlen gyerek vagyok, s meglehetősen magánosan nőttem fel, s egyszerre becsöppentem egy nagy családba, ahol viharzott az élet, míg nálunk otthon mindig csend volt. […] Már az őszön színdarabokat adtunk elő a Kuncz-ebédlőben, ahol gazdag színi tapasztalataimmal nagy hasznára voltam a polgári műkedvelőknek. Közönségünk a Kuncz család s a két Ferenczi lány volt. Őrülten szerettük a rémes tragédiákat (a gyerek a jövő fölsejlő halovány képeivel játszik), Dadi hangját remegtetve, irtózatosan bőgött, s én sejtelmes, síri iszonyatokat makogtam. Majd megszakadt a szívünk a komolyan átérzett tragikus helyzetekben; a közönségünk is majdnem megszakadt – de a nevetéstől. Ilyenkor én sértődötten a kulisszát jelentő szekrényajtó mögé vonultam, Dadi pedig mérgében sírva fakadt, s minden keze ügyébe eső tárgyat, Desdemona tollas párnáját, Antigoné fűzős cipőjét, Bánk bán agancsnyelű vadász-, illetve országbotját a közönség közé vágta.

Vilma nővére, a legcsodásabb szépségű fiatal lány, akit addig s azóta is láttam, sietett vigasztalására, és sértett pirandellóságunkat egy-egy csésze finom kávéval csillapította le.

A két Ferenczi lányon, a Sárin s Magdán másképp álltunk bosszút. Felsegítettük őket a jó magas palánkkerítés éles tetejére, mi is felkapaszkodtunk, ott egyensúlyoztuk magunkat pár percig, aztán leugrottunk, elszaladtunk, s hagytuk a két lányt rémült balanszírozásban addig bőgni, míg apjuk meg nem hallotta dolgozószobájában, s ki nem jött leszedni őket. Nem volt utolsó a szíjcukoretetés sem. Másfélméter hosszú szíjcukor egyik végét Sárinak szájába kellett vennie, a másik végét Dadi fogta, s vezényszóra kellett Sárinak beszippantania és elnyelnie a fekete-édes rettenetet.

Aztán szakítottunk a minket kinevető léha »társadalommal«, bevonultunk a Kuncz fiúk szobájába, ahol kivettük a padló egyik göcsét, s a lyukba vizet töltöttünk, hogy Zoltán úr plafonján hagyjon nyomot méltó haragunk. Vagy egy vasgolyóval súlydobásban gyakoroltuk magunkat, ugyancsak Zoltán úr feje fölött. A járókelők kapzsiságát hosszú madzagra kötött s a lenyúló elől hirtelen elrántott pénztárcával ingereltük. Remek szép dobozokban, gondosan csomagolva, ocsmány szemetet helyeztünk el az utcasarkon, s amikor a gyanútlan arrajáró felvette és kinyitotta, láthatatlan rejtekhelyünkről pokoli, gúnyos kacagás kórusa zengett föl.” Stb.

A fő heccmeiszter a legnagyobbik fiú, Doli bácsi volt. Amikor a turpisságok kiderültek, elérkezett az apai igazságtétel pillanata. A három legnagyobb megkapta az apai nadrágolást, a két kisebb ezt hüppögő sírással kísérte, ők rendszerint ki is maradtak, lévén a nagyok az értelmi szerzők és a huncutságok végrehajtói. Történt, hogy Dadi önálló kiránduláson vett részt, amikor hazakerült, a rongyos szalmakalapján kiálltak sörteszerűen megnőtt hajszálai. A Kuncz fiúknak nem volt tavaszi kabátjuk, erre már nem jutott, a zakóból egyenesen a télikabátba kerültek. Egyszer Nagyapa Keszthelyre vitte Dédi bácsit, s ez szükségessé tette a felöltőt. Azt hiszem, ez nagy visszhangot keltett a Kuncz fiúk körében.

Nagyapa egy alkalommal kártyán nyert Jókaitól egy milleniumi koronát. Dédi bácsi volt az a szerencsés, akinek odaajándékozta a becsemléket, de úgy látszik, a korona Nagyapánál állt, mert amikor Dédi bácsi pénzkérésére nemleges választ kapott Nagyapától, síri hangon megjegyezte: „Kérem a milleniumi koronámat.” Valószínűleg a korona helyett már megkapta a kért pénzt.

A Kuncz fiúk kitűnő tanulók voltak. Dadi, akiben már mutatkozhattak a jövő irodalmár vonásai, különösen sokat olvasott. Kedvence volt Jókai. (Később érdeklődése a nagy orosz realisták felé fordult. 1928. december 27-én Grenoble-ba írt levelében azt írja: „Szeretem a szlávokat. Tolsztoj, Dosztojevszkij stb. Ők voltak az én fiatalkori mestereim.” [Fordítás a franciából.]) A legkisebb, Laci, akinek bizonyítványába gyengébb jegyek is kerültek (néha vagy gyakrabban hármas is), felnőtt korában tréfásan állította, hogy ő mentette meg a Kuncz fiúk becsületét, mert az ő gyengébb jegyei bizonyították, hogy a piarista atyák nem a főigazgató fiainak kedveztek, amikor színjeles bizonyítványokat adtak nekik.

Doli a négy gimnázium elvégzése után a pesti Ludovika katonaiskolába ment. A családi krónika szerint azért, mert nem akart latint tanulni. Dédi jogot végzett, de kiváló volt a zenében is. (Élete végéig muzsikált, rendszeresen játszott vonósnégyesben, hegedült.) Végig színjeles volt, királygyűrűvel avatták¹⁰. Dadi a tanári pályát választotta, és bejutott az Eötvös Collegiumba, a görög–latin–magyar szak mellett döntött. Őt is királygyűrűvel avatták volna, de mivel évenként csak egy hallgatót avattak, így nem akart még egy évet várni, és lemondott a királygyűrűről. Nyuszi orvos, Laci jogász lett. Laci huszonegy éves korában félve ült le az ebédhez, mert meghallotta Nagyapától, aki elítélően nyilatkozta, hogy vannak olyan emberek, akik huszonegy éves korukban még nem doktoráltak. (Ő is idejében és jól végzett, de Nagyapa nagyon szigorúan vette a fiúk tanulását. A lányaiét nem, mert az volt a felfogása, hogy a nő menjen férjhez, legyen feleség és anya.) Mind az öt Kuncz fiú derék, becsületes, munkáját jól végző ember lett. Dédi, mint kiváló jogtudós, egy csomó szakkönyv szerzője, beírta nevét a tudományos irodalomba. Huszonnyolc éves korában egyetemi tanár volt. Dadiról meg nem kell mondanom, hogy mi lett. Elég, ha elolvasod a Fekete kolostort; a legjobb, legnemesebb ember, akit valaha ismertem, s nagy író, aki egy könyvvel világirodalmi rangra emelkedett.

Ha Dadi gyermekkoráról és fiatalságáról többet akarsz tudni, olvasd el Laczkó Géza Királyhágó című könyvét.

Az öt Kuncz fiúnak nagyon különböző életforma jutott osztályrészül. Doli elvégezte a Ludovikát, Erzsébetvárosra került mint fiatal tiszt. Nem sokkal azután súlyos betegséget kapott, aminek következtében húzta egyik lábát. Ezért úgy határozott, hogy megválik a tiszti pályától, és olyan foglalkozást választott, amely lehetővé tette, hogy sokat legyen szabad levegőn. Körjegyzői tanfolyamot végzett, s a [Szeben megyei] Erzsébetvároshoz közel levő Küküllőkőrösön lett körjegyző. Hogy mit jelenthetett neki egy nagyobb lehetőségeket nyújtó pálya helyett megelégedni egy kis faluval és szerény megélhetéssel – nem tudom. De tudom, hogy nagyon büszke lélek volt, soha nem hallottam panaszkodni, pedig későbbi élete is sok nehézséget tartogatott számára. 1912-ben megnősült, ő harminc, felesége, Dáni Margit tizenhét éves volt. Margitka szülei korán meghaltak, Ani néni, Margitka édesanyjának barátnője vette magához a kislányt. Itt ismerkedett meg Dolival, aki testvérénél volt látogatóban Ungváron. Ebből a házasságból született Elkó és Sári. Ez a házasság nem volt boldog. A városból falura szakadt fiatal teremtés sehogy sem tudott beilleszkedni a falusi életbe, nem tudta lekötni a falusi munka, elfoglaltság. Kőrösön nem volt senki, akivel barátságot tudott volna kötni. Zongorázott, kézimunkázott, olvasott szabad idejében, s valahogy így próbálta kitölteni az életét. De sikertelenül, Dolival nem értették meg egymást, s így bizonyára mindketten szerencsétlenek voltak. Margitka magánya még súlyosabb lett (Dolit elfoglalták a hivatali teendők), amikor a gyermekek iskolába kerültek. Télen bejött hozzánk Kolozsvárra, de ez a rövid kikapcsolódás nem oldotta meg a helyzetét. Margitka sorsa tragikus volt, még negyvenéves sem volt, amikor cukorbajt és vesezsugort kapott. A betegség a szemet támadta meg; öt éven át szenvedett a rátört vakságtól. Somogyomban halt meg, ahova közben Dolit áthelyezték. Doli azután 1940-ben elkerült Somogyomból, s amikor Te megismerted, már itt élt Sárival, nyugdíját megvonták (a közigazgatásban szolgáltaktól), büszkén és panasz nélkül viselte az anyagi nehézségeket. Hetvenöt éves korában májzsugorban megbetegedett. Halála előtt néhány hónappal visszakapta a nyugdíját. 1957 januárjában halt meg.¹¹*

Laci élete sem volt szerencsés. Első felesége Jeszenszky Olga volt. Olga szüleinek készruhaüzlete volt, Ferenc bácsi Bécsből hozta a ruhákat, kalapokat stb., a Főtéren volt az elegáns, nagystílű üzlet. A Görögtemplom utcában gyönyörű villájuk volt, hatalmas kerttel. Olga és Laci megszerették egymást. Laci az önkéntesi évét szolgálta, miután elvégezte a jogot. Kitört az első világháború. Egyenesen a frontra került, s végigküzdötte a háborút mint tüzértiszt. Egyszer sem sebesült meg. Mikor hazakerült, feleségül vette Olgát. 1919-ben megszületett első és egyetlen gyermekük, Ferenc. 1919 karácsonyán a három Kuncz fiú családostól Pestre repatriált. A Jeszenszky család a Rózsadombon vett villát, itt laktak Laciék is. A Laci házassága hamar elromlott, Olga különös, egzaltált teremtés volt, a Laci családjával ellenséges, férjével szeretetlen. Laci bíró, ügyvéd volt, majd kúriai tanácsjegyző. A rossz házasság váláshoz vezetett. Szülei rossz házassága állítólag annyira hatott Ferencre, hogy szerzetes lett. (Julika hallott Ferencről, mondta, hogy súlyos idegbaja van, de hogy mi, azt nem tudom.)

Laci beleszeretett egy kétgyermekes férjes asszonyba, az elvált a férjétől, és férjhez ment Lacihoz. Én ezt az asszonyt nem ismerem, nem tudok róla semmit mondani. Lacit a II. világháborúban is frontszolgálatra hívták, fogságba került, nem tudom meddig. A háború után állását elveszítette, nyugdíjat nem kapott, nagy nyomorúságban élt. Egy tejüzemben vállalt valami kis állást, nyugdíjazásakor csak az itt töltött munkaidőt számították, így minimális nyugdíjat kapott. Felesége dolgozott, nagy nehézségek között éltek. Amikor utoljára találkoztam vele, Te tizennyolc éves voltál, együtt mentünk el vele Dédi bácsiékhoz a Kanizsai utcába. (Nyusziékhoz jött fel értünk, Nyuszi adott neki egy autóbuszjegyet, úgy látszik, még ez is számított Lacinak. Nyusziék segítettek ajándékokkal, Dédiék nem. Margit másfajta nő volt, mint Vaja.) Laci ekkor már fáradt öregember volt, nehezen járt. Igyekezett uralkodni magán, nem beszélt a nehézségeiről. Agyvérzés érte, fél oldalára megbénult. Elfekvőbe vitték, ott halt meg.

Nyuszi itt Kolozsvárt kezdte orvosi pályáját a Nőgyógyászati klinikán. 1918-ban elveszítette az állását, kiköltözött a klinikáról, hozzánk jött lakni, próbált magánpraxist folytatni, de mivel soha abortuszt nem vállalt – meggyőződése volt, hogy életet megszakítani bűn –, a praxis nem ment. Emlékszem, egyszer Laci, hogy megtréfálja Nyuszit, felöltözött női ruhába, nagy kalapot tett fel, és beült, a rendelőnek háttal, a várószobába. Végre egy páciens! Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor kiderült a valóság. A Kuncz fiúk szerették egymást és másokat is megtréfálni. 1919-ben karácsonyestéjén ő is Magyarországra ment két testvérével. Szegeden, majd Miskolcon kapott állást. Szegeden megnősült, feleségül vette Sztojanovics Babát, aki nála jóval fiatalabb volt. Miskolcon született két kislányuk. A második kislány születésekor Baba tüdőgyulladást kapott, s öt nap alatt elhunyt. Nyuszi ottmaradt egy négyéves és egy ötnapos kislánnyal. Az első hónapokban Anyuka ment ki, hogy a gyermekeknek gondját viselje. A kislányok otthon, intézetben és szegedi nagyanyjuknál nőttek fel. Nyuszinak teljesült vágya, sikerült Pestre kerülnie. Itt szövődött a szerelmi kapcsolat egy özvegyasszonnyal, akit 1945-ben feleségül is vett. Jól éltek, s azt hiszem a leánykák is otthonhoz jutottak, Margit ügyes asszony volt, jó háziasszony, szerette Nyuszit. Sziszi, a kisebbik leány 195?-ban vőlegényével nyugatra ment, onnan Amerikába. A férje mérnök, ügyes, élelmes ember lehet, anyagilag jól vannak, két szép kis gyermekük van, egy leány és egy fiú. Amikor otthon meglátogatták a nagyapjukat, a családdal magyarul, de egymás közt már angolul beszéltek. Az ő gyermekei talán már nem is fogják tudni szüleik anyanyelvét… A nagyobbik lány, Ági, férjnél volt, majd elvált, Pesten Nyusziékkal lakott. Másodszor is férjhez ment Baráth Endréhez. Többet nem tudok róluk. Ez általában jellemző a mi családunkra, talán az anya hiánya volt az oka, hogy testvérek között – kevés kivétellel – nem volt meg a szoros családi kapcsolat. Doli és Dadi mellett Nyuszi is szeretettel volt irántunk, én többször voltam nála Miskolcon és Pesten is. Sziszi férje Kruy József, gyermekei Andrea és Péter. Nyuszi 1974. október 9-én halt meg 87. életévében. Ő élt a leghosszabb ideig a Kuncz fiúk közül. Nem tudom, mennyi idő múlva követte őt Margit, elfekvőben halt meg sok szenvedés után.

Mint már említettem, Dédi bácsi már huszonnyolc éves korában egyetemi tanár volt. Jogot végzett, 1907-ben bírósági joggyakornok volt Budapesten. 1908 karácsonyát az öt Kuncz fiú együtt töltötte Kolozsvárt Nagyapánál. „Le is fotografáltattuk magunkat – írja Dédi bácsi. – Atyám csak úgy vállalta a költségeket, ha elvisszük kedves vizsláját, Princet is. Így került »6« Kuncz fiú a képre.” Ez a kép nekünk is megvan. Az Édesapának szánt példányt utánvéttel küldték el Erzsébetvárosra. Apám ráírta a fénykép hátára: „A 6 Kuncz fiú, ára 7 korona.”

Dédi bácsi 1910-ben nősült. Feleségül vette Szabó Vaját (Valéria), Szabó Dénes nőgyógyász professzor leányát. Ebből a házasságból két fiú származott: Dénes és József. (Amikor 1981. június 2-án újraolvasom a leírtakat, Kuncz Józsi is halott. A szíve végzett vele.)

1914-ben már professzor Kolozsvárt. Itt a Majális utcában laktak gyönyörű hatszobás lakásban. 1919-ben ő is Pestre ment. A siker egész életében kísérte; tehetsége és rendkívüli szorgalma előrevitték. Apád ismerte, nagyon szerette, ha Pesten járt, mindig felkereste, Dédi bácsi is értékelte Apádban az embert és tudóst. Dédi bácsi a Pázmány Egyetem professzora, akadémikus, nemzetközi hírű jogtudós volt. Szép vagyont szerzett munkával, saját erejéből. Felesége nagyon szép asszony volt, Dédi bácsi nagyon szerette. Vaja hideg, mondhatnám rideg volt Dédi bácsi családjával. De erről nem akarok beszélni. Ők látszólag harmóniában éltek, és végeredményben ez a fő. Még a halál is könyörületes volt Dédi bácsihoz: szívtrombózis pillanatok alatt végzett vele. Egyetlen bánata: fia, Dénes sorsa volt. Úgy látszik, senki sem lehet maradéktalanul boldog. Dénes, orvos létére, súlyos alkoholista volt. Én úgy tudtam, hogy azért, mert anyja ellenezte házasságát egy ápolónővel, akit Dénes szeretett, Manga azt mondja, hogy a felesége szoktatta rá az alkoholra. A család megszakította vele a kapcsolatot, ha találkoztunk velük, soha nem beszéltek Dénesről. Házasságát a szülei helytelenítették – úgy hallottam, hogy minden okuk megvolt rá –, ez még jobban növelhette a szakadékot. Dénes évekig feküdt a Lipótmezőn, végül megsüketült, az alkohol elvégezte romboló munkáját. Nem tudom, mikor halt meg. Egy időben feküdt a klinikán anyjával, aki megzavarodott, de állítólag Dénes nem akart vele találkozni. Vaja évekig élt ilyen szomorú állapotban, támasza kisebbik fia, Józsi volt. Egy házban (saját) laktak a Kanizsai utcában. Józsi megnősült, jól kereső ügyvéd volt. Egy leánya van: Magdolna. Most már nyugdíjas, súlyos beteg volt, infarktus, úgy hallom megsüketült, s ezért teljesen visszahúzódott az emberektől. Felnőtt korunkban alig találkoztunk, néhány évvel ezelőtt itt járt, s akkor felkeresett feleségével együtt. Akkor láttam utoljára.

A Görögtemplom és Petőfi utca sarkán levő házban tehát mozgalmas volt az élet. A lányokhoz társaság járt. Sok fiatalember fordult meg a házban, udvaroltak a lányoknak, a fiúkhoz meg a barátaik jártak. Nagyapa nem engedte, hogy mágnások és katonatisztek forgolódjanak a lányai körül: szerinte mágnások nem házasodnak össze polgárlányokkal, a katonatisztek nem vehetnek feleségül szegény lányokat, akik nem tudják letenni a kötelező kauciót. Így csak házasságképes fiatalemberek járhattak a házhoz. Ani néni volt a legidősebb a leányok közül, már nagyocska volt, amikor Nagymama meghalt. Úgy gondolom, 16-18 év körül lehetett. Az akkori szokás szerint a kérő először Nagyapával beszélt. Amikor Ani néni egyik kérője eljött Nagyapához, hogy Ani néni kezét megkérje, Ani néni kíváncsiságtól hajtva ki akarta hallgatni a beszélgetést, letérdepelt a Nagyapa szobájának befelé nyíló ajtaja elé, kezét a kilincsre tette, így leselkedett be a kulcslyukon. Az egyik Kuncz fiú – felismerve a helyzetet – lenyomta nénje kezét, s Ani néni beesett a szobába: a kérő szemben, Nagyapa háttal… Ani néni Nitsmann Jenő tanárhoz ment feleségül Ungvárra. Nagy esküvőt kellett neki rendezni, egész életében sokat adott a külsőségekre. Ebből a házasságból két gyermek származott: Magda és Jenő. Később Jenő bácsit Győrbe helyezték. Úgy tudom, Magda már nem él (83 éves lenne), Jenő és családja Győrben lakik vagy lakott, mert úgy hallottam, hogy a gyermekei kimentek Amerikába, és Jenő készül utánuk menni.

Néhány hónappal ezelőtt Jenőnek is halálhíre érkezett. Fogynak a Kuncz unokák. Már csak heten vagyunk (meddig?!), talán nyolcan, ha Kuncz Ferenc él. Ani néni kirítt a családból nagyzoló természetével. Hamar elszakadtunk tőle. Nagyapa életében még jöttek hozzánk, Magda gyakran volt nálunk Erzsébetvároson, majd Kolozsvárt is. De mégsem itt sikerült férjhez mennie, anyja adta férjhez Győrbe, Virág Aladárhoz. Ani néni haláláról csak később értesültünk, egyik gyermeke sem tartotta fontosnak, hogy a testvérét értesítse anyjuk haláláról.

Ila néni Fekete Gyula szolgabírónak lett a felesége. Első gyermekük, Ági születése után nemsokára külön költöztek, tíz évig éltek így, anélkül, hogy elváltak volna. Ila néni visszaköltözött kislányával Nagyapához. A külön töltött tíz év alatt Gyula bácsi kezéből kifolyt a szép öröklött vagyon. Mikor Ila néni visszament hozzá, már nem sokáig élt jómódban. A sok nehézséggel küzdő család időközben két fiúval gyarapodott: Miklóssal és Lacival. (Gyerekkori nevükön Bubi és Dundi.) A két fiú legkedvesebb gyermekkori játszótársunk volt, Mártának és nekem. A Majális utcában laktak ők is, a 34. sz. alatti szép kertes házban. Miklós elkerült Magyarországra, ott végezte el az egyetemet (tanár lett), feleségével, Riegler Piroskával már egyetemi hallgató korukban eljegyezték egymást. Házasságukból 5 gyermek származott: Tamás, Miklós, Bandi, Dita és Bálint. Jelenleg Pécsett laknak (már hosszú évek óta), szép és boldog családi életet élnek, mindig jóleső érzéssel gondolok reájuk, akiknek szép és tevékeny öregségét megaranyozza a gyermekek és unokák szeretete. Laci itt maradt, saját erejéből végezte el a jogot, amíg tanult, ügyvédi irodában dolgozott. Apja nem tett esküt az impérium-változáskor, állás nélkül maradt, anyjuk meghalt, a család szétszóródott. Ági súlyosan megbetegedett, Ila néni halála után Dédi bácsi Debrecenben a klinikán helyezte el. Itt élt Ági évekig. Nyuszi bácsit és Miskolcon állásban levő testvérét, Miklóst akarta meglátogatni. Már betegen érkezett meg, vérhast kapott, Miskolcon halt meg. Voltam a sírjánál a miskolci temetőben. Laci is fiatalkori szerelmét, Mohl Klárit vette feleségül. Jól ismered Laci bácsit, aki ugyanazt a betegséget kapta meg, mint Ági (sclerosis multiplex): a gerinc megbetegedése, ami a járást nehézzé tette. Laci mindvégig munkaképes volt. Most, maholnap hetvenesztendős korára is megőrizte jó kedélyét és humorát (nem tudhatjuk, milyen nagy erőfeszítés árán!). Amikor e sorokat újra átnézem, Laci már halott. Pillanat alatt halt meg, azt hiszem szívinfarktusban.

A három leány közül a legfiatalabb és a legszebb az én édesanyám, Vilma(Mami) volt. Anya nélkül nőtt fel, tizenkettedik születésnapján halt meg az édesanyja (február 26.). A sétatéri De Gerandóba¹² járt ő is, mint általában akkor a középosztály gyermekei. Szerette volna elvégezni a tanítónőképzőt, de Nagyapának az volt a véleménye, hogy a leányoknak nem hivatásuk a kenyérkereset. (Milyen könnyebbség lett volna szegénynek, ha van diploma a kezében, amikor magára maradva reá szakadtak a megélhetés gondjai.) Édesapám is járt a házhoz; a komoly, tehetséges, szorgalmas fiatal orvos megfelelhetett Nagyapa elgondolásának jövendő vejét illetőleg. Anyám nem volt szerelmes jövendő férjébe, de bizonyára erről beszélni sem mert Nagyapának. Mást szeretett, szintén egy fiatal orvost, Kihn Robertet, aki soha nem tudta meg, hogy Anyám viszonozta érzelmeit. Később, amikor már felnőttünk, mesélte el nekünk, hogy amikor ő beteg volt, Ila néni ápolta, és elárulta neki, hogy ő szerelmes Kihn Robertbe. (Lehet, hogy a férjétől különélő fiatalasszony csak képzelte ezt magányos asszonysága idején.) Anyukára nagyon hatott ez a vallomás, és elhatározta, hogy lemond a szerelméről. Azt is hozzátette, hogy ha lett volna édesanyja, talán minden másképp alakul, de úgy látszik, az Édesapjához nem mert érzelmi problémájával fordulni. Lehet, jobb is volt így – tette hozzá Édesanyám, – Kihn Robert szász volt, s talán később probléma lett volna a vegyesházasság a gyermekek szempontjából. Édesanyám így hát igent mondott Szabó Károlynak.

Édesapám 1876. június 13-án született Székelyudvarhelyen. Apja Szabó Károly ügyvéd 1837. november 5-én született, szülei Szabó Károly és Fodor Juliánna voltak. Édesapám anyja Ferenczi Juliánna volt, született 1841. április 9-én Patakfalván. Apja Ferenczi Pál, anyja Weiss Johanna volt. „Apám anyai ágán a Ferencziek, szelíd óriások, részt vettek az erdélyi országgyűléseken, »a legbecsületesebb ellenzéki tagok egyike« – jegyzi meg Józsefről követtársa, Pálffy János az emlékezéseiben” – írja C. Szabó László önéletrajzi feljegyzéseiben. Nagyanyám és Nagyapám megszerették egymást. Nagyanyám szép fiatal özvegyasszony volt, Nagyapám házas ember. Nagyapám elvált a feleségétől, és hogy elvehesse Nagyanyámat, áttért református vallásra. Nagyapámnak első házasságából Perzsi nevű leánya származott, Nagyanyám első férje Beczásy Manó gazdag kereskedő volt. Két gyermekkel vette el őt Szabó Károly. A vagyon a gyermekeké volt. Nagyapám könnyelmű ember volt, nagyanyám sokat szenvedett mellette. Beczásy Manó leányának volt a gyermeke Szobotka Kata, írói nevén Beczásy Judit, Terebélyes nagy fa című regényében megörökítette nagyapám nem éppen követésre méltó életét.

Szabó Károly és Ferenczi Juliánna házasságából hat gyermek született: Margit, Ilona, Kata, Anna, Károly és Kálmán. Mikor apám egyéves volt, a dajkával sétálni küldték. Mivel este még nem voltak otthon, keresni kezdték, s akkor tudták meg, hogy Máthé Pál tekintetes úr Bikafalváról vette a gyereket dajkástól, és kivitte Bikafalvára. Nagyapám azonnal lóra ült, és kilovagolt a 6 km-re levő Bikafalvára. A kapu zárva, minden sötétség, a dörömbözésre senki sem jelentkezett. Nagyapám gyermek nélkül tért haza. Másnap Máthé Pál bikafalvi földbirtokos, Ferenczi Birinek, Nagyanyám testvérének a férje, bement Udvarhelyre, és kijelentette Nagyapámnak, hogy hajlandó a gyereket örökbe venni, s gyermektelen lévén, örökösévé tenni. A szülők beleegyeztek, apám ott maradt Bikafalván, tízéves korában skarlátot kapott, a nevelőszülők hamar felkerestették, nem diétáztatták, egész életére kiható vesebajt szerzett. (Anyám mesélte, hogy Édesapám állandóan ellenőrizte a vizeletét, s mindig szomorúan állapította meg a fehérje jelenlétét. Neves orvosokat konzultált, de hiába. Anyám is levélben kérte Jancsó Miklós belgyógyász (későbbi professzor, véletlen névazonosságról van szó), Apám barátjának tanácsát, akinek véleménye szerint Édesapámnak kímélni kell magát, és Isten őrizz egy nagy betegségtől. (Édesapám a középiskolát Székelyudvarhelyen végezte, Máthé Pálék annyira féltették a szülői ház hatásától, hogy internátusba adták. Bizonyára féltékenyek voltak a gyermek szeretetére, akinek talán nehezére esett volna a testvérek köréből a magányos életre visszaszokni. Az egyetemet Kolozsváron végezte, s „az orvosdoktori fokozat eléréséhez szükséges szigorlatokat mind kitűnő eredménnyel tette le, s az 1900. év január havában orvosi oklevelet nyert.” (Nekrológ) Fáradhatatlanul tanult, képezte magát, középiskolai egészségtan tanári és törvényszéki orvosi oklevelet szerzett. (Mint műtő növendékek együtt voltak Jancsó nagyapáddal, fényképek is vannak róluk, külön kettőjükről együtt, és az évfolyamtársakkal. Egyikük sem gondolta volna, hogy valamikor közös unokájuk lesz.)

1901-ben kinevezték Székelykeresztúrra, ide hozta fiatal feleségét a Görögtemplom–Petőfi utca sarki házból. 1901–1912 Mami rövid asszonyi életének ideje. 1902-ben megszületett Manga, és 1903-ban apámat Erzsébetvároson a közegészségügyi kör orvosává választották. Hátralevő rövid életét ebben a városban élte le.

Apám korán elszakadt testvéreitől, nem együtt nőttek fel, apám halála után mi még inkább eltávolodtunk tőle. A testvérei közül csak Margit néni lakott Kolozsváron, ő Jakabházy Zsigmond egyetemi tanár felesége volt. Öt gyermekük volt: Margit, Mária (a későbbi Issekutz Béláné), Bobó vagy Loló, Zsiga és Pista. Ritkán találkoztunk velük, pedig egy városban éltünk. Ilona Bocz Endre szolgabíróhoz ment feleségül. Két leányuk volt: Juci és Mária. Juci művészettörténetet tanult, egy olaszországi tanulmányúton beleszeretett egy olasz férfiba, miután végzett, anyja ellenzése ellenére hozzáment feleségül. „Emlékezzél Piavéra!” – érvelt a házasság ellen Ilonka néni. De Jucira nem hatott ez az érv. Rómában telepedtek le, 1931-ben született egy leánya. Mária Pesten ment férjhez, nem tudom, él-e még, jóformán soha nem találkoztunk. Ilonka néni hamar özvegyen maradt, nem tudom, mikor halt meg.

Anna különbözött a társadalmi formákat tiszteletben tartó testvéreitől. Korán férjhez ment, özvegyen maradt vagy elvált, nem tudom, de nyíltan együtt élt barátjával vagy barátaival. Apám minden kapcsolatot megszakított vele, mikor Édesanyám, Apám menyasszonya Anna nénivel egy időben Kolozson nyaralt, apám hazahozatta a menyasszonyát. Én Anna nénit nem ismertem. Nem ismertük Anna néni gyönyörű leányát, Gálffy Annuskát sem. Annuska tizenhat éves volt, kikísérte az állomásra vőlegényét, hazamenet találkozott Sebesi Jankó alispánnal, néhány nap múlva diszpenzációval összeházasodtak, néhány heti zajos házasélet után elváltak. (Az egészből a legjobban járt a cserbenhagyott vőlegény.) A gyönyörű Annuskát Dadi jól ismerte, s mondta, hogy karriert csinálhatott volna, olyan férfiak körében mozgott, és olyan szép volt, de ő össze-vissza élő, futó kalandokat kedvelő nő volt. Dadi hagyatékában van Dadinak dedikált fényképe.

Kata néni első férjét Groáknak hívták, egy fiú származott ebből a házasságból, Laci. Mikor özvegyen maradt, hozzáment Leitner Gyulához, aki fiaként szerette Lacit. Laci kitűnő ember volt. Aránylag fiatalon halt meg végbélrákban. (Nevét Patakfalvira magyarosította, nagyanyja nemesi előnevét vette fel.) Felesége, Piroska, sok évvel élte túl férje halálát. Szegény anyja szintén. Kata néniéknek a Logodi utcában volt öröklakásuk. 1964-ben Mityi¹³, te és én felkerestük őket. Szegény öregek már csak romjaikban voltak, kilencvenévesek lettek. Majdnem egyszerre, ötnapi különbséggel haltak meg, egy időben temették őket.

Édesapám fiútestvére, Kálmán, nagystílű ember volt, regényt írt, újságokat szerkesztett, fuvarozó vállalata volt, később a pesti lovarda igazgatója lett. Költséges életmódot folytatott, életművész volt. Hahn Jozefát, Pepi nénit vette feleségül, aki nyolc évig várt rá, s aki mindenben tökéletes ellentéte volt. A házasság nem tartott sokáig, habár törvényesen csak akkor váltak el, amikor Kálmán bácsi második fiának anyját akarta feleségül venni. Pepi néni Laci születése után egy évig beteg volt, azután nem sokkal el is váltak. Azt hiszem Laci gyermekkorának nagy részét a Rózsa utcában élte le, anyja testvérei nagy szeretettel vették körül. 1918-ban Pestre költözött édesanyjával, s azután már csak látogatóba jött haza. Rendkívül okos, szorgalmas, tehetséges, óriási műveltségű ember. Neve ma fogalom, a magyar esszéírás legkiválóbb művelője. Cs. Szabó László nevét ma mindenki ismeri, akinek a magyar műveltséghez köze van. Nemzetközileg is elismert tekintély.¹⁴

Apám nővérei – Margit nénit kivéve – Székelyudvarhelyen laktak. 1919-ben még élő nagyanyánkkal Pestre repatriáltak. Mikor Kolozsvárt átutaztak, Anyukával kimentünk az állomásra. A vagonban láttam utoljára a több mint nyolcvanéves nagyanyámat.

Térjünk vissza Erzsébetvárosra, ahol szüleim apám haláláig éltek. Itt születtem én 1907-ben, Márta 1908-ban. Előttünk még volt anyámnak két kis ikerfia: Károly és Zoltán. Anyám a szülés után trombózist kapott, és fél évig feküdt élet-halál között. Mikor szólt a lélekharang, az ismerősök mondták: biztos a szegény kis doktornénak harangoznak. Anyám megélt, de a fiúcskák az akkori kezdetleges csecsemőgondozás miatt elpusztultak. Anyám mindig fájdalommal emlegette őket.

Erzsébetváros tipikus, nagyobbára örményektől lakott kisváros volt az első világháború előtt. Nem sokat változott külsőleg. (Amikor néhány évvel ezelőtt veled ott jártunk, olyan volt minden számomra, mint mikor régen ott éltünk, vagy Doliéktól belátogattunk Erzsébetvárosra. Erzsébetvároson garnizon volt, Doli is ide került, mint fiatal tiszt, és itt betegedett meg. Szüleim élénk társasági életet éltek, jóban voltak Géberth Jóskáékkal (járásbíró), Horváth Ákosékkal (főszolgabíró, keresztszüleim), Koszta Gáborékkal (közjegyző) stb. Asszonyzsúrok, férfiak összejövetele napirenden volt. Ha hivatalnokot vagy katonatisztet Erzsébetvárosra helyeztek, le kellett vizitelnie az ott lakó „úri családoknál”. Még most is emlékszem – mozaikszerű emlékeim vannak –, hogy szüleim a kaszinóban bált adtak. Édesanyám ezüstrojtokkal díszített, halványkék, selyem báli ruháját, amit akkor viselt, romjaiban megtaláltam Kolozsváron a rongyoskosárban.

Az élénk társasági élet vonzotta hozzánk az unokahúgokat, testvéreket. A Kuncz fiúk gyakori vendégek voltak.

Szüleim gyakran megfordultak Segesváron is; vásárolni, fogorvoshoz mentek be oda. Egy ilyen segesvári látogatás alkalmával találkozott Anyuka Kihn Roberttel, aki az ottani kórházban volt állásban. Manga elmesélt egy ilyen találkozást. Apuka elment valahová, és ő Anyukával és Kihn Roberttel ült egy cukrászdában. Hároméves volt. Kihn Robert megkérdezte: „Szeret, Margitka?”, mire ő kategorikusan kijelentette: „Nem.”

Anyja lánya, mondta Kihn Robert.

Fiatalon ért tragikus véget. Vakbélgyulladása volt, bezárkózott a szobájába, nem akarta engedni a műtétet. Mire erőszakkal betörték az ajtót, és megoperálták, késő volt. A gennyes vakbél átfúródott. Azt mondták, hogy meg akart halni. (Vagy orvos létére félt a műtéttől, hiszen tudta, hogy mivel játszik!?) Soha nem tudta meg, hogy érzései viszonozva voltak. Ki tudja, milyen boldogtalan volt.

Apám fáradhatatlanul, ambícióval dolgozott. Kitűnő, hivatásának élő orvos volt: körorvos, iskolaorvos, törvényszéki és betegsegélyzői orvos. Ezen kívül még otthon is rendelt. Emellett ráért társadalmi életet is élni. A zene is érdekelte, zeneszerzéssel is próbálkozott. Kis népdalokat, csárdásokat komponált, Anyám írta a szöveget, Apám szerezte a dallamot. Ezeket a kis dalokat ki is adták közös fényképükkel A mi nótáink címmel.

Én még nem abban a házban születtem, amelyet néhány évvel ezelőtt Erzsébetvároson jártunkban megnéztünk. Apám pénz nélkül fogott az építéshez adósságra, amelyet szép jövedelméből szándékozott törleszteni, de előrelátó ember lévén csinált egy 40 000 koronás biztosítást, amelyet Édesanyámnak Apám halálakor kifizettek, s így a ház tisztán maradt. Ebben a gyönyörű házban éltünk néhány évig. Ott jártamkor meghatódva emlékeztem az ott töltött évekre. Ötéves voltam, amikor Kolozsvárra jöttünk, azóta sem jártam benn a házban, mégis élénken élt bennem a ház beosztása, berendezése, a gyermekszoba, ahol a kis ágyam állott, a szüleim hálószobája, ebédlő, szalon, rendelő, váró stb. Félős gyermek voltam, éjjel, ha felébredtem, apámhoz kérezkedtem, s a napi munkától kifáradt Édesapám értem jött, és a maga ágyába vitt.

Szüleimnek nagy háztartása volt, szakácsné, szobalány, pesztra, kertész és kocsis egy személyben. Apám lovakat tartott, mert bizony sokszor éjszaka is ki kellett mennie falura, az autóbuszjáratok akkor még ismeretlenek voltak. (Erről jut eszembe, hogy Édesapám, aki hivatásánál fogva be kellett menjen a falusi házakba, először megköttette a kutyát, s csak akkor ment be. Ezt az irtózást a kutyától a gyermekei közül egyedül én örököltem. Nem láttam tőle, hiszen alig, jóformán nem is emlékszem rá, de ez a félelem gyermekkoromtól öregségemig végigkísér. A családi krónika szerint Nagyanyámat, amikor Apámat várta, megharapta egy kutya. Az ijedtség következtében Apám két héttel előbb született. Ez lett volna az ok, eldönteni nem tudom, de ez tény.) Anyám mesélte, hogy bármilyen fárasztó nap után zokszó nélkül kelt fel az ágyból, ha beteghez hívták éjszaka. Reggel 7-kor már a rendelőjében volt. (Kisebb műtéteket is elvégzett otthon. Doli mesélte, hogy Apám egyszer őt kérte, hogy segítsen egy aranyér-operációnál. A Doli feladata volt, hogy tartsa a tálat. A szag, az operáció látványának hatására rosszullét környékezte Dolit. Megkérdezte Apámat, hogy melyik asztalra tegye a tálat. (Egy asztal volt!) A válasz az volt: „Tedd akármelyikre, és eredj ki.”)

Apám lépést tartott a tudomány fejlődésével, már akkor volt mikroszkópja. A róla elmondott nekrológban olvasom: „Behatóan, szakszerűen foglalkozott az emberi élet legnagyobb ellenségének, a tuberkulózis gyógyíthatása kérdésének megoldásával, s kutatásainak eredményeként egy önálló tudományos munkát írt A gümőkór címen. Sajnos nem érhette meg, hogy e művét a sajtó alá adhassa, de mint értesültem, mintha tudta volna, mintha sejtette volna, hogy neki nagyon kell sietnie a munkával: életének utolsó napjaiban éjjelt-nappalt együttvéve dolgozott, s teljesen sajtó alá készen rendezve hagyta hátra.” (A nekrológot Hunyady Béla járásorvos mondta el.) Én emlékszem erre a kéziratra, s nem értem, hogy a család miért nem adta ki.

Édesapám kívánsága volt, hogy Anyám és a három gyermek a nyár egy részét Bikafalván töltse a nevelőszülőknél. Anyuka otthagyta szép, kényelmes erzsébetvárosi otthonát, és gyerekestől, pesztrástól elindultunk Bikafalvára. Ma is előttem van a puritán egyszerűséggel berendezett kúria. Pali bácsi és Biri mama reggeltől estig dolgoztak, szűkösen éltek, mert a birtokot megváltották Pali bácsi testvérétől, s ezt még állandóan fizetni kellett. (Apámat bálványozták, minket már nem, az is baj volt, hogy lányok vagyunk, és „nem visszük tovább a nevet”. Mi már mindhárman megszülettünk, amikor Apám adoptálása megtörtént. Királyi engedély kellett ahhoz, hogy apám a bikafalvi és csekefalvi dupla nemesi előnevet viselhesse. Ezért húzódott a dolog. Ettől kezdve viselte Apám a Máthé-Szabó családnevet, így lettünk mi az első és utolsó Máthé-Szabók.) Még gyermekkoromban hallottam Pali bácsiékról a következő történetet, nem tudom, igaz-e vagy sem, de mindenesetre kitűnően szemlélteti Pali bácsiék túlzott takarékosságát. Vendégek voltak ebédre, feltálalták a töltött káposztát, s mire minden vendég kivett egy darabot, csak egyetlen töltelék maradt a tálban. Az újabb kínáláskor ezt senki sem vette ki. Mikor a vendégek elmentek, Pali bácsi megjegyezte: „Biri lelkem, máskor csináltasson többet.” Mire Biri mama: „Látja lelkem, még meg is maradt.”

Bikafalvi tartózkodásunk alatt Édesanyám bevitt minket Udvarhelyre is, hogy meglátogassuk apám édesanyját és testvéreit. (Apja már nem élt). Egy ilyen látogatás alkalmával Kata nénihez voltunk hívva ebédre. Kata néni – valószínűleg tisztában lévén a bikafalvi kosztozással – hatalmas bécsi szeletet rakott a tányéromra. Édesanyám aggodalmaskodott, hogy megárt nekem. Én négyéves voltam, kedvencem volt a bécsi szelet. Rémülten öleltem át a tányért, és hajoltam az ízletes sült felé: „Kata lelkem, én nagyétkű vagyok” – mondtam. Természetesen nem vették el tőlem a nekem adott adagot.

Szépek és boldogak voltak ezek a gyermekévek. Szerető, gondos szülők, jómód, mindenünk megvolt, amit kívánni lehet, még több is. Eszembe jut egy jelenet. Édesanyám sírva talált engem. Kérdésére, hogy miért sírok, azt válaszoltam: „Azért sírok, mert te nemsokára meghalsz, olyan öreg vagy, hogy már két tokád van.”(!?)

Nekünk is megvoltak a barátnőink: Mangának Koszta Máriskó, nekem Géberth Ili, Mártának Géberth Mici. Mindennap együtt játszottunk. Egyszer játék közben Mártára esett a kertkapu. Büszkén mesélte mindenkinek: „Anyukám adott egy koronát Szent Antalnak, mert az Isten megsegített, és rám esett a kapu.” Négyéves lehettem, amikor megkelt az ujjam, és fel kellett vágni. Hősies elszántsággal tartottam oda az ujjamat Édesapámnak: „Vágd, Apám, csak én ne lássam.” Keresztanyámék tőlünk a második házban laktak, ő gyakran átvitt magához, ilyenkor fényképeket tett elém, ezekkel jól el tudtam szórakozni, vagy a sarkában voltam, míg a háztartási ügyeket intézte. Mikor mi már Kolozsváron laktunk, és én már megtanultam írni, az első ákombákomokat neki küldtem el.

1912 áprilisában Édesapám, mint törvényszéki orvos, exhumáláson vett részt. A nedves áprilisi időben mezőre kellett kimenni, az ásás stb. bizonyára sok időt vett igénybe, Apám átfázott, meghűlt. Azért mégis eljött velünk Bikafalvára, ahová a szokásos húsvéti invázió elől menekültünk. Mivel nagyon sok volt az ismerős, apám iskolaorvos is volt, elindultak az öntözők. Ládaszámra kellett venni a narancsot, százával festeni a piros tojást, vásárolni a sok szép csokoládétojást. Ez sok fáradságot, pénzkiadást jelentett, s gondolom ezért döntöttek a szüleim az elutazás mellett. Apám Bikafalván ágyba került (a legbelső szobában feküdt), s úgy látta jónak, hogy bemenjen a segesvári kórházba. Emlékszem az utolsó estére. A kis díványt, ahol én aludtam, odatoltam Édesapám ágya mellé. Arra lett figyelmes, hogy én csendesen sírok. Kérdezte, hogy miért, mire én azt válaszoltam: „Azért sírok, mert olyan szép paplanod van, és nekem olyan csúnya.” Édesapám levette magáról a szép piros selyempaplant, reám terítette, s ő a nekem adott pokróccal takarózott be. Én megnyugodva elaludtam. Mikor reggel felébredtem ő már nem volt ott; hajnalban elutazott Segesvárra. (Ez az utolsó jelenet évekig kínzott engem. Szemrehányást tettem magamnak, hogy beteg édesapámról elvettem a paplant. Valósággal bűnnek éreztem, s mikor első gyónásomkor összeírtam a „bűneimet”, valószínűleg ez is azok között szerepelt.) Manga a szomszédos szobában aludt, hajnalban arra lett figyelmes, hogy Édesapám átmegy a szobán. Észrevette, hogy Manga ébren van, odament hozzá, mondta, ne ébresszen fel senkit. Manga utána nézett, ahogy az udvaron fekete télikabátjában, fekete kemény kalapjával a csendesen hulldogáló hóban áthalad, és beül a reá várakozó kocsiba. Ekkor látta őt utoljára.

Mi azután visszatértünk Erzsébetvárosra. (Anyám elutazott Segesvárra.) Vakbélgyulladást állapítottak meg apámnál, meg is operálták, a műtét sikerült. Utána úgy tudom, szívbelhártyalobot, tüdőgyulladást kapott. Így mondták. (Orvosi hiba történt – emlékezett rá vissza Hirsch doktor, a csíkszeredai kórház igazgatója, akivel Óváryéknál találkoztam a ’20-as évek végén.) Apám tisztában volt a baj súlyosságával. Kérte az orvosokat, mentsék meg, három kisgyermeke van. Halála előtt magához vette a hármunkat ábrázoló képet, elmondta neveinket és elmondott három miatyánkot. A haláltusa idején Anyámat nem engedték hozzá. Harminchat éves volt, nehezen halhatott meg. Április 23-án halt meg, én ötéves és kéthónapos voltam. Manga már iskolás volt; a zárdában tanult. A nővérek tanítása szerint csak katolikus emberek üdvözülhetnek. A szegény kis gyermeket évekig gyötörte a gondolat, hogy az ő szerető és szeretett édesapja református volt, és így nem kerülhet a mennyországba. Zárkózott gyermek lévén nem fordult sem Anyukához, sem Nagyapához. A szerető felvilágosítás eloszlatta volna gyötrő kételyeit.

Apám holttestét Bikafalvára szállították, Édesanyám a temetésre hazajött. Aznap délután Anyánk érkezése előtt Géberthéknél, kis barátnőnknél voltunk Mártával együtt. Úgy látszik, azt akarták, hogy ne legyünk otthon, amikor anyuka megérkezik, mert Doli azt mondta, hogy ő Géberthéknél fog aludni. Erre persze mi is azt akartuk. Másnap reggel vittek haza minket. Anyánk feketében ült a szobában. Mi gyermekek éreztünk valamit, de fel sem foghattuk még, hogy egész életünkre kiható tragédia szakadt ránk.

Máthé Pálék kívánságára Apámat Bikafalván temették el. Édesanyám emeltette azt a szép fehérmárvány síremléket, ahova Veled 1968-ban, szovátai nyaralásunkkor elmentünk. Előzőleg apám halálának 50. évfordulóján (1962) elutaztunk Mangával Bikafalvára. Nyár volt, a temetőben még nem kaszáltak, a mezei virágok csodálatos változatossága vette körül a sírt.

Anyám eladta gyönyörű házunkat, hitelbe vették meg Apáthy Zoltánék, akik hamar továbbadták jelenlegi tulajdonosának. Az utolsó részleteket az első világháború után kaptuk meg, amikor a pénz teljesen elértéktelenedett. Jóformán semmit sem kaptunk a házért.

1921 októberében Nagyapához költöztünk a Majális utca 5. szám alatti házba. (A ház ma is megvan, de azóta két emeletet húztak rá, és a lakást is átalakították.) Nyolc szobából állt, itt volt a főigazgatói iroda is. Az utcai frontra nézett Laci szobája (Laci joghallgató volt), kapu alatti bejárattal, az ebédlő, a szalon, Anyuka kis szalonja. A gyerekszoba nagy sötét szoba volt, az egész lakást körbefutó széles üveges folyosóra nézett, a Nagyapa szobája, a főigazgatói iroda, valamint a személyzet szobája szintén erre a folyosóra nyílt, sötétkékek, s a gyerekszoba kivételével, padlósak voltak. Érdekes, hogy Anyuka, aki az erzsébetvárosi házat úgy tervezte, hogy a háló és a gyermekszoba naposak legyenek, itt a gyerekszobát egy sötét udvari szobába tette. (Talán a fürdőszoba közelsége miatt.) A gyászév letelte után élénk élet volt a Majális utcai házban. A felnőtt unokahúgok: Fekete Ági, Jakabházy Loló, Nitsmann Magda és barátnőik: Kenyeres Izi, Karácsonyi Emmi, Thuróczy Böske, a Kuncz fiúk és barátaik – köztük a lányok kedvence, a szép Jelen Miklós, Laci jóbarátja – mindennaposak voltak nálunk. Itt szövődtek az ártatlan érzelmi kapcsolatok a Kuncz fiúk és barátaik iránt, melyek közül csak egy ment teljesedésbe: Karácsonyi Emmit feleségül vette Thuróczy Ákos. (Nitsmann Magda Győrben lakott, de gyakran volt nálunk, akárcsak Erzsébetvároson.) Jakabházy Loló Nyusziba volt szerelmes – reménytelenül. Szép, kedves fiatal leány volt, szerelem nélkül ment férjhez. Házasságánál az egyik tanú Nagyapám volt. „Mégis egy Kuncz vezetett az oltárhoz” – mondta szegény kis Loló. (Ő aztán évek múlva elvált, és második házassága – egy pesti orvoshoz, Csipke Zoltánhoz ment feleségül – boldog szerelmi házasság volt.)

Gyermekkorom nagy része a Majális utcai házban zajlott le. (Ezt a házat idézi maga elé a noirmoutier-i internált, ide vágyik, erről álmodik, ahogy levelei bizonyítják.) Innen indult el iskolai életem is. 1913-ban íratott be Nagyapám az első osztályba. Visszaemlékszem, hogy már 1912-ben elindultunk, hogy beírasson. Ma sem tudom, hogy gyermeki képzeletem milyen borzalmas színben tüntette fel az iskolát, de tény, hogy mikor elindultunk, borzalmas bőgésbe kezdtem. Drága jó Nagyapám, a szigorú pedagógus, azonnal lemondott az én „beiskolázásomról”, hiszen még csak ötéves voltam, s megvártuk, míg betöltöttem az iskolaköteles hatodik esztendőt. Az I. elemit a belvárosi római katolikus elemi leányiskolában jártam, tanítónőm volt a kedves Irma néni, özv. Imre Gergelyné. Azt hiszem, imponált neki a „főigazgató-unoka” – amikor ebbe az iskolába jártam, mindig csak kitűnőm volt. (II. osztályban az apácák becsúsztattak a bizonyítványomba három darab jelest. A III. és IV. osztályt ismét a belvárosi elemiben végeztem.) Az iskolába egyedül mentem, Nagyapa megmagyarázta, hogy ahogy leérek a Majális utcán, azonnal menjek át a túlsó oldalra. Akkor már csak a Rózsa utcánál volt átjáró. Ha visszagondolok az akkori utcai forgalomra, igazán minden veszély nélkül közlekedhettem. Emlékszem, megismertem egy kislányt, Schmall Rózsinak hívták, a 8. sz. alatt laktak. Gyakran játszottunk együtt, s úgy adódott, hogy a babajátékkal kivonultunk az utcára, ott játszottunk. Mikor Nagyapa ezt megtudta, megtiltotta az utcai játékot. Kedves kis történet jut eszembe a Majális utcáról. Édesanyám a konyhában dolgozva közelebb találta a külső illemhelyet. Az ajtót elfelejtette bezárni, s reányitott a Főigazgatói irodában dolgozó öreg díjnok, Gross bácsi. Ez önmagában nem volna érdekes, de Márta így beszélte el a házivarrónőnknek: „Tudja, kisasszony, Anyuka és Gross bácsi között történt valami, de nem szabad elmeséljem.” A varrónő ismerve a személyeket, azonnal szólt Anyukának, hogy mit beszél a gyermek, s így tisztázódott a kis kofa pletykálkodása.

Még a Majális utcában laktunk, amikor kitört az első világháború. Szegény drága Nagyapám három fiáért aggódhatott: Dédi és Laci a fronton, Dadi internáló táborban. (Nyuszi mint orvos, fel volt mentve, Doli szintén, betegsége miatt.)

Ebben az évben költöztünk a Monostori út 40. szám alá, gyönyörű, nagystílű lakásba. Ekkor az Auguszteum római katolikus elemibe írattak be. Emlékszem, egyszer óra közben felindulva sietett be a tisztelendő úr, mondta a nővérnek, hogy engedjen ki engem. Ekkor már közeledett az idő, amikor a gyónáshoz kellett járulni. Amire én mindig az ismeretlentől való félelemmel gondoltam, hogy „bűneimet” meg kell vallanom. Első gondolatom az volt, hogy engem most soron kívül (előkészítés nélkül!) gyónni visznek. Milyen nagy volt az örömöm és megkönnyebbülésem, mikor az osztályból kilépve megpillantottam Nagyapámat. Egy zsemlét hozott be nekem: ebédnél elégedetlenségét fejezte ki a túlzsúfolt tanterem miatt.

Már elemista koromban nagyon szerettem olvasni. Kedvelt olvasmányaim voltak Petőfi költeményei. Ezekből szívtam magamba a Habsburg- és a német elnyomás ellenes érzelmeket. A serdülőkorban Arany és Jókai következtek. Ma is nagyon szeretem őket.

Nagyapának, mint főigazgatónak, minden érettségin jelen kellett lennie. A háborúba menő fiataloknak soron kívül decemberben is tartottak érettségit. (Vajon hány szegény fiatal vette hasznát ennek az érettséginek?!) Nagyapa este már nem érezte jól magát, Anyuka kérte, hogy ne menjen el reggel. De amikor Anyuka felkelt, Nagyapám szobája üres volt. Délben jött haza, már rosszul érezte magát. Anyám kihívta Jancsó Miklós professzort, a család régi jó barátját. Ő kétoldali tüdőgyulladást állapított meg; ez és a hatvankilenc év akkor a halálos ítéletet jelentette, a professzor meg is mondta Édesanyámnak. Egy hétig volt beteg, nem szenvedett, sejtelme sem volt, hogy milyen súlyos az állapota. „Özvegy asszonynővéremnek gyöngéd ápolása távol tartotta tőle a halál gondolatát – írja Dadi a Fekete kolostorban. – Azelőtt való este éjjeliszekrényére pohár vizet tettek. Nagyon tiltakozott ez ellen a túlzott figyelmesség ellen. Nem olyan beteg ő, hogy ilyen gondosságra legyen szükség!…” Mi gyermekek be-bementünk hozzá, tervezte, hogy nyáron Keszthelyre megyünk nyaralni. 1915. december 9-én reggel hunyta le szemét örökre.

Az ablakból néztem a gyászkocsit, amely az állomásra vitte a koporsót, hogy Nagyapa akaratához híven Nagyváradra szállítsák Nagyanyám mellé. Akárcsak Dadi, aki a Fekete kolostorban így emlékezett édesanyja temetésére: „Ablakon keresztül láttam az aranyozott gyászhintót, amelyen egyszer régen szegény anyámat elvitték. Ötéves kis gyerek voltam, s betegségem miatt nem mehettem temetésére. Csak az ablakhoz vittek ölben, s mikor a lovak elindultak, a kettős ablakon át harangszó hallatszott be.”

Ez a harangszó tért vissza emlékezete legmélyebb rétegeiből, mikor felidézte a Fekete kolostorban, valószínűleg Dédi bácsi levele alapján Édesapja temetését. „A kis noirmoutier-i templomhajón végigömlött a harangok zúgása, s én titokzatos lélekablakon át, elérhetetlen messzeségben új temetést láttam. Gyászhintó haladt lebegve előttem. A koporsó után négy fivérem ment, utánuk meg tömeg. Utolsó útjára kísérik apámat. Most érkezik a főtéri templom elé. A templom előtt diákok térdepelnek, s köztünk ősz hajú főpap, aki áldást osztó kézzel búcsúzik a diákok atyjától.”

Nagyapám halálával egyszerre megszűnt az anyagi biztonság, támasz nélkül maradtunk, egyetlen biztos jövedelmi forrás anyánk kis nyugdíja volt, nagyon kevés, hisz Apukának csak tízévi szolgálata volt. A bikafalvi birtok is elveszett számunkra. Apám halála után nem sokkal tudta meg Pali bácsi, hogy birtoka negyvenezer koronával van megterhelve. Ő 4000 koronáról szóló váltót írt alá egy unokaöcsénknek (nem írom ide a nevét, habár megérdemelné azért, amit elkövetett), aki úgy forgatta a váltót, ahogy a mit sem sejtő, az ilyen pénzügyi tranzakciókhoz nem értő, becsületes, jóhiszemű öregember akkor ébredt a történtekre, amikor ki kellett fizetnie a negyvenezer koronát. A birtokát eladta egy másik unokaöccsének, aki vállalta emellett a holtig váló eltartást is. Biri mama azelőtt meghalt, Pali bácsi 1916-ban végezte be életét hólyagrákban a székelyudvarhelyi kórházban. Nekünk harmincezer korona végkielégítést adtak, amit a háború végén, a pénz elértéktelenedése idején kaptunk meg. Anyuka három télikabátra valót vett belőle. (Ez jutott az adoptált fiú törvényes leszármazottainak.)

A gyönyörű nagy lakásból a Mikó utcába költöztünk egy kis háromszobás lakásba. Külön telek, kis kert. Anyukának lett volna annyi pénze, hogy megvegye, de Dédi bácsi lebeszélte róla. Sajnos, mert egész más lett volna Anyuka élete, ha ez az állandó biztonságos otthona megvan. A házat eladták, az új tulajdonos felmondott. 1916 volt, a háború javában tartott, lakást nem lehetett kapni. Véletlenül akkor ürült meg a volt lakásunk a Majális utca 5. szám alatt, odaköltöztünk hat szobába, kettőt kiadott Anyám, a Nagyapa szobájából konyhát csináltak. A két kiadó szobát később elrekvirálták, a volt ebédlőt és a Laci szobáját. Milyen más volt most az életünk, mint amikor Nagyapával laktunk. Anyukának küzdenie kellett a létfenntartásért; kosztot adott, kosztoslányokat tartott, már nagyobb leányok voltunk, amikor vállalta a szomszéd házban épített panzió vezetését, a vendégek a mi ebédlőnkben ebédeltek és vacsoráztak, a szakácsnő a mi fürdőszobánkban lakott, mi a szomszéd ház II. emeletére jártunk WC-re. Anyuka másoknak varrt, meg novellákat is írt a Nagykálló és Vidéke című lapba, amit Kozmácsi szerkesztett. Három gyermeket kellett nevelnie. Soha nem kényeztetett, következetes és erélyes volt velünk, eladta ékszereit, aranyóráját, hogy cipőt vegyen nekünk. Felnőtt koromban megkérdeztem tőle, honnan volt annyi ereje, hogy ennyire tudott magán uralkodni. „Nem volt apátok – felelte, – nekem kellett erősnek lenni.” Akkor csókolt meg, amikor aludtunk, nem akarta szeretetét ilyen formában kimutatni. „Hogy nem gondolt a férjhezmenetelre?” – kérdeztem. „Oroszlán lettem volna, ha valaki az én gyermekeimhez nyúl” – válaszolta ő, a megtestesült szelídség és jóság. Nehéz élete volt. Nem jutott egy jó ruhára, nyaralásra, társasági életre, mindig csak a gond és munka. És soha egy panaszszavát sem hallottuk, soha nem elégedetlenkedett. Szép volt, fiatal (harminckét éves korában maradt özvegyen), és soha nem élvezhette az élet örömeit.

Mielőtt folytathatnám Majális utcai életünk leírását, el kell mondanom neked egy jellemző esetet.

Kb. négyéves voltál, Marosújváron nyaraltunk. A keresztanyád és nagynénéd ott volt. Felsétáltunk a Báncára, és akkor fejtette ki nekem szokásos, ellentmondást nem tűrő modorában, hogy az én anyámnak mennyivel könnyebb élete volt, mint az övének. „Mert igaz, hogy Apátok a sírban volt, és sokszor azt sem tudtátok, hogy mit fogtok vacsorázni(!), de legalább nyugalmatok volt, míg nekünk mennyi izgalomban volt részünk, mikor tudtuk, hogy Apámhoz jön az a nő.” (Az ő szüleinek a házassága elromlott, Ödön bácsi vigasztalódott, a felesége nem. Sok-sok évvel apósom halála után mondta nekem anyósom: „Ha egy házasság elromlik, akkor mind a két fél hibás.” Az ő dolguk volt, ami történt, gyermekeik nem léphettek fel bíróként.)

Az érdekes az, hogy mikor a sógornőm választhatott volna, hogy mi a könnyebb: egyedül nevelni a gyermekeit, pénzért dolgozni (neki, az örök parazitának), önérzetesnek, büszkének lenni, elutasítani a tíz évig mást szerető és őt levegőnek tekintő férjet meg az anyagi gondoskodását, vagy végig tűrni a mindennapos erkölcsi pofonokat, a semmibevevést a kényelemért, az eltartásért, a munkátlanságért és az anyai és háztartási alkalmazottért cserébe, aki segít nevelni a gyermekeit – ő ezt a „nehéz” utat választotta. Igaz, hogy a tíz év után „megtérő” férj azóta is vezekel.

A nehéz anyagi helyzet ellenére a fiatalság mégis megtalálja a maga örömeit. Gyermekkorunk legszebb ideje a Majális utca 34. számhoz fűződik. Itt laktak Fekete Gyuláék (Ila néniék), Miklós (akkor Bubi), Laci (akkor Dundi) voltak elválaszthatatlan játszótársaink. Nyáron, szünidőben naponta kétszer is megmásztuk a hegyet, a legnagyobb büntetés az volt, ha Anyánk megtiltotta, hogy Miklósékhoz menjünk. A kertben ipics-apacsot, indiánosdit stb. játszottunk. Gelts Ernő (Pampi) készítette rajzpapírból az indián fejdíszeket, s mi dárdának képzelt bottal lappangtunk az őserdőnek minősített orgonabokrok mellett. A fiúk kitűnően másztak fára (én sohasem tudtam;  szegény Ila néni reszketve állt a fa alatt, mikor a fiai a vékony ágakon mászkáltak –  Laci alatt le is szakadt egyszer elég magasról az ág, szerencsére komolyabb következmények nélkül). Kedvenc tartózkodási helyünk volt a pincelejárat feletti, kis terasznak megtett betonrész, ide létrával másztunk fel. Ma sem tudom, milyen kalandos elképzeléseink voltak ezzel a hellyel kapcsolatban.

Egy nyári délutánon szomorú élményben volt részünk. A kertben játszottunk, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy egy repülő köröz nem messze tőlünk, majd ívben zuhan lefelé a Botanikus kert irányába. Azonnal odarohantunk, mire odaértünk, már hozták hordágyon a lezuhant gép pilótáját, Boncescu kapitányt. Arca újságpapírral volt letakarva, csizmás jobb lába élettelenül feküdt a hordágyon. A gép a földbe fúródott, alig maradt belőle valami. Néhány nap múlva temették nagy részvét mellett.

Télen is megtaláltuk a játékokra a lehetőséget. Kedvenc játékunk volt a fekete bújócska. (A hunyó a sötét szobában kellett megkeresse az elbújtakat.) A hunyót különböző rémes hangokkal ijesztettük, kispárnával dobáltuk. Egyszer megtörtént, hogy a kispárna az íróasztalról egy üveg tintát a falhoz repített. Az üveg eltört, tartalma falra, függönyre, terítőre freccsent. Miklós a piacra menő lánnyal leveleket küldött „menyasszonyának”, Margit nevű babámnak, s ugyanaz a posta vitte vissza a „menyasszony” válaszait.

Nagyon játékosak voltunk, de közben jól tanultunk. Az elemi iskola elvégzése után az állami leánygimnáziumba íratott be Anyuka. II. osztályos voltam, amikor Anyám Budapestre utazott fővédőnői tanfolyamra. Minket néhány hónapra félbentlakónak adott be az internátusba. 1918-at írtak. A tanítás talán szénhiány miatt szünetelt, társaink elmaradtak, hazamentek, mi kénytelenek voltunk az internátusban maradni halálos unalomban. Még egy-két nagyleány maradt ott, Manga osztálytársai, de mi csak ketten voltunk kisebbek. Róza, Erzsébetvárosról hozott háztartási alkalmazott, minden este értünk jött, legalább az éjszakát otthon töltöttük. Szemrehányóan írtam Anyukának, hogy Dadi bácsit az ellenség vetette fogságba, de minket a saját anyánk.

Az évek teltek, a gyermekkori játékok elmaradtak, tánciskolába jártunk és érettségi előtt álló gavallérok kísértek haza. Egyszer épp öt darab, amit már szegény anyám is sokallott. Hűtlenek lettünk gyermekkori kis játszótársainkhoz, ami tudom, fájt is nekik. (Az idők múltával „összeöregedtünk”, eltűntek a serdülőkorban mutatkozott különbségek. Akkor már református leánygimnáziumba jártunk. Jól tanultunk, különösen az V. osztálytól kezdve (ma IX. osztály) mindig az éltanulók között voltam.

Amint mondtam, nehéz anyagi helyzetben voltunk. A nyaralásunk az volt, hogy Anyuka felpakolt minket, és nagy csomaggal, kezdetben személypoggyásszal, levonultunk Doliékhoz Küküllőkőrösre. Szépek voltak ezek a nyarak. Hogy szegény Margitkának mennyi munkát és gondot okoztunk, azt nem tudom, de ő is szeretett minket, és talán jól is esett a sok csend után egy kis élet a házban. Télen Margitka jött hozzánk, de ő mindig rövidebb időre. Ahogy nőttünk, változott a társaság is, a szomszéd falu birtokosának fiai: Papp Kálmán és Árpád gyakori vendégek voltak a küküllőkőrösi szép és kényelmes jegyzői lakban. Ha apjuk lefeküdt, kihozták az autót, és átkirándultak hozzánk Somogyomból. Sokszor reggelig tartott a zene és tánc. Majd mi is átrándultunk Somogyomba, a fiúk édesanyja Anyuka fiatalasszonykori barátnője volt. Csodálatosan énekelt, nagy énekesnő lehetett volna belőle, ha a hangját kiképeztetik. Elkallódott tehetség volt.

Férjének, Papp Kálmánnak szép földbirtoka, disznóhizlaldája volt. Árpi, a fiatal gazda, büszke volt a hizlalda 300 kg-os disznójára, Gáborra. Irántam való elismerését így fejezte ki: „Duci, te olyan vagy a lányok között, mint Gábor a disznók között.” Ugyanez az Árpi néhány évvel később Kolozsvárra is eljött. Dadi erről a látogatásról írja nekem Grenoble-ba: « Papp Árpi a écrit une lettre recommandée à ta soeur Márta, en la demandant en mariage. Árpi est arrivé hier personnellement pour la réponse. Je l’ai conduit chez Marthe juste au moment quand elle s’est lavé les mains. J’espère que cela n’était pas un geste de Pilate chez elle, concernant la désolation où va tomber sûrement ce malheureux Árpi s’il reçoit une corbe[ille].¹⁵ » (Kolozsvár, 1929. február 28.: „Papp Árpi ajánlott levelet küldött Márta húgodnak, amelyben megkérte a kezét. Tegnap Árpi személyesen érkezett meg a válaszért. Épp abban a pillanatban vezettem Mártához, amikor a kezét mosta. Remélem, ez nem pilátusi gesztus volt a részéről, mely a szerencsétlen Árpi kétségbeesésére utalna, amennyiben kosarat kap.”) 1929. március 31-én ezt írja nekem Grenoble-ba: « Árpi est arrivé aujourd’hui avec son auto. Márta est désespérée. Elle est [allée] avec lui au cinéma. Elle ne sait que faire avec ses prétendants nombreux. Árpi a déjeuné avec nous et il a beaucoup parlé. Ses histoires se terminent toujours avec la claque d’une gifle qu’il donne à celui-ci et à celui-là. Pourtant cette Marthe ne l’adore point. Vous autres jeunes filles d’aujourd’hui vous n’avez donc pas du sens pour l’héroïsme ? » („Árpi ma megérkezett az autójával. Márta kétségbe van esve. A moziban van vele. Nem tudja, mit csináljon számos kérőjével. Árpi ma velünk ebédelt, és sokat beszélt. Az ő történetei mindig egy pofon csattanásával végződnek, melyet ennek vagy annak adott. Ez a Márta mégsem imádja. Nektek, mai leányoknak nincs hát érzéketek a hősiesség iránt?”)

A Küküllőkőrösön töltött napok mindig szép emlékek maradnak számomra. A szép otthon, a virágokkal teli kert, a délutáni séták mint felejthetetlen emlékek élnek bennem. Azok közül, akik ott töltöttük a szép nyarakat, már csak mi hárman testvérek és Sári élünk.

Kolozsváron is kellemesen telt az idő vasárnaponként és nyaranta. Jó kis társaságunk volt, Gál Ági, a Girsik lányok, Deák Juci, Vajna Éva, a Gál fiúk, Kőszegi Béla, Girsik Gyula, Ürmösy Jenő, Szegedi Gyurka stb. Emlékszem, hogy Deák Juciéknál összetalálkoztunk Juci unokatestvérével, Török Zsikével. Tizenöt-tizenhat évesek lehettünk, s Zsike Ady-verseket adott elő (az Úri szűz dicséretére emlékszem), már ekkor hajlama volt a versmondásra, előadóművészetre. Sokkal érettebb volt, mint mi: Ady-verseket szavalt akkor, amikor számunkra teljesen ismeretlen és értelmetlen volt Ady.

Szépek voltak ezek a nyarak is, mert nyaranta lejött valaki Budapestről. Életem első s talán egyetlen szerelme, ami négy évig tartott s teljesen reménytelenül. De ma is melegít az emléke. Az utolsó hírt róla Mikó Imre hozta, akivel Salzburgban találkozott, s két napig egy szállodában, egymás melletti szobákban laktak. Az ott levő írók megünnepelték 70. születésnapját. Hetven piros szegfűt kapott, amit kivitt Salzburgban nyugvó felesége sírjára. Imrustól érdeklődött rólunk, különösen rólam, s tudom, most túl a hetvenen, ha talán felidézi a tizennyolc éves lánynak az emlékét, akivel a Botanikus kertben és a Házsongárdban sétált, s akiről tudta, hogy ő mit jelent neki, jóleső s talán fájó érzéssel gondol reám, ha néha eszébe jutok, aki a visszavonhatatlanul elmúlt fiatalságra, a nagy és tiszta érzések örök szépségére emlékeztetem. (Azóta még Kántor Lajos járt kint Londonban, és találkozott vele. Tőle is érdeklődött rólunk. A Román Írószövetség meghívta, s Kántor szerint készül jönni, negyven év utáni viszontlátás, vajon milyen lenne!? Elképzelni sem tudom.)

1921-ben a Jancsó család Marosújvárról Kolozsvárra költözött. Nagyapád házat vett, rendelőt nyitott a Moţilor 16. szám alatt. Nyilván a praxis érdekében is, fel kellett keresnie az ismerős családokat, de ettől eltekintve Ödön bácsi ismert minket, Apámmal együtt volt műtőnövendék. Ödön bácsi eljött a két fiával. (Nagyanyád akkor is visszavonultan élt, a lánya nem sokkal Kolozsvárra jövetelük után megbetegedett.) A három férfi gyakran járt hozzánk. Amikor tánciskolát rendeztünk nálunk, a két Jancsó fiút is hívtam. Eljöttek, de hamar kimaradtak. Apád mindennap száz spanyol szót tanult meg, ezért nem ért rá a tánctanulásra, de valójában egyikük sem érzett hajlamot a tánctanulásra, s azt hiszem, komolytalan dolognak is tartották a táncot. Apád később sajnálta, hogy nem tanult meg táncolni, jó időtöltés volt mindig a fiatalság számára. Tánciskolába nem jött ugyan Apád, de 1921 óta mindig jó barátom volt, és hozzátartozott az életemhez. (Nagyapád nagyon szeretett engem, tréfásan „kicsi menyemnek” szólított. Szerette volna, ha Máthé-Szabó leány lett volna a menye. Ha még életében hozzámegyek Apádhoz, azt hiszem, más lett volna az életem a Jancsó-házban.)

Ödön bácsiék már Kolozsvárt laktak, amikor Márta súlyosan megbetegedett. Gyergyai professzor többször hajtott rajta végre arcüregműtétet. Az utolsó esedékes műtét előtt magas láz lépett fel. A professzor agyhártyagyulladástól tartva a későbbre tervezett műtétet azonnal végrehajtotta. A műtét után derült ki, hogy tüdőgyulladása volt. Márta tizenhárom éves lehetett. Hosszú ideig volt életveszélyben. A gondos ápolás és a szakszerű orvosi kezelés megmentette az életét. Mikor az életveszélyen túl volt, egy orvosi bankett után Gyergyai és Ödön bácsi elhozták a cigányokat, és éjjeli zenét adtak. Milyen kedves és finom gondolat volt, és a szeretetnek a megnyilvánulása a megmentett kis pácienssel szemben.

Tizenhat éves voltam, amikor megrendítő tragédia történt. Február 23-án van a születésem napja, ugyanakkor volt Kőszegi Bélának és Szegedy Gyurkának is. Béla érettségi előtt állt, Gyurka a református teológia másodéves hallgatója volt. Hogy közösen ünnepeljük mindhármunk születésnapját, Édesanyám ott tartotta virslivacsorára a két fiút. Másnap vasárnap volt, természetesen táncdélután. Ott volt Szegedy Gyurika is. Jómódú tordai fiú volt, aki Tordáról kocsival járt be Kolozsvárra. Elővette revolverét, azt mondta, biztonság okáért esti utazáskor szüksége van revolverre, s míg szólt a zene, zsebébe süllyesztette a gyilkos szerszámot. Nem tulajdonítottunk az egésznek jelentőséget. 9 órakor szokás szerint mindenki hazament. Fél tíz-tíz óra körül az üveges verandán egy macska – bizonyára az udvarról surrant be, amikor a vendégek elmentek – felugrott a kilincsre, és iszonyúan kezdett nyávogni. Sem akkor, sem most nem tudom megmagyarázni, hogy mi volt ez. Nem hiszek misztikus dolgokban, de így volt, ahogy leírtam.

Másnap az iskolából jövök a társaimmal, amikor odajön Fülöp Sanyi nevű diák, s azt mondja: „Tudjátok-e, hogy Szegedy Gyurka meghalt?” Én hitetlenül válaszoltam: „Ugyan, ne mondjon ilyent, hisz tegnap este nálunk volt.”  „Igen, de este tíz óra körül szíven lőtte magát.” Nem tudom, hogy kerültem haza, egész nap feküdtem, és sírtam. Mondták, hogy levelet hagyott nekem, ami még a rendőrségen volt. (Néhány nap múlva Incze Béla, Manga későbbi férje hozta el.) Később értesültünk róla, hogyan történt a tragédia. Gyurka bentlakó volt a teológia internátusában. Tíz óra felé a villanyoltás után kétszer elfütyülte a Későn nyílik az akácfa virága című dalt, és szíven lőtte magát. Mire a villanyt felgyújtották, halott volt. A temetésre nem mentem el, de a temetés után kimentünk Édesanyámmal a sírjához. Nem akartunk feltűnést kelteni, mert az terjedt el, hogy egy leányért lett öngyilkos. A Gyurka nagybátyja, Szilágyi doktor, eljött hozzánk, és elmondta, hogy Gyurka elmulatta az a hónapi internátusi díjat, adóssága volt. Édesanyjától kért pénzt, aki nevelni akarta tizenkilenc éves fiát, nem adott. A szüleinek hátrahagyott levelében azt írta, hogy öccse, Péter, ne kövesse az ő „rossz példáját”. Szegény Gyurka, szegény gyermek, aki túlontúl érzékeny és becsületes volt. Nem fordult nagybátyjához, szüleitől sem kért újra. Hogy fájt ez Szilágyi doktornak, aki jómódú és gyermektelen volt, s nagyon szerette Gyurkát. Ha feltárja neki a helyzetét, rögtön kifizette volna Gyurka tartozását. Úgy hallottam, hogy Gyurka édesanyja nem bírta elviselni fia elvesztését, biztos szegény önmagát is okolta – és felakasztotta magát.

A hozzám írt levélben, mely 1944-ben elveszett, ez volt:

Kedves Magduska!

Ne felejtse el azt a szegény fiút, aki attól a perctől, hogy magácskát megismerte, élete utolsó percéig igazán szerette.

Szegedy Gyurka

(Egy iskolai tánciskolában ismertem meg Gyurkát, tizenhárom éves voltam én, ő tizenhat. Most is előttem van, nagy barna szemeit le nem vette rólam, amikor először találkoztunk. Soha nem szólt nekem az érzéseiről, csak halála előtt vallotta be. Annyi évtized után, mikor belőlem sírós öregasszony lett, az írógépre hulló könnyeimmel adózom Szegedy Gyurka emlékének.)

1923-ban ment férjhez Manga Incze Bélához. Engedett egy nálánál erősebb akaratnak, és egy feléje sugárzó nagy érzésnek. A fiatal és tapasztalatlan lány tizenhárom évi csendes boldogtalansággal fizetett ezért a lépésért. A házasság napját már kitűzték, amikor meghalt a Béla édesapja. Ezért elhalasztották az esküvőt. December 22-re tűzték ki a következő dátumot. Egy reggel Ila néniéktől jött valaki, és mondta, hogy Ila néni szívszélhűdésben az éjszaka meghalt. Sok gondja volt, de azt hiszem fő oka a szíve megviseltségének az volt, hogy leánya, Ági, súlyosan megbetegedett. A betegség olyan természetű volt, hogy nem volt kilátás a gyógyulásra. Az esküvőt most már nem halasztották el, gyászba öltözött gyülekezet kísérte a fiatal párt a nagyon csendes, szűk családi körben tartott esküvőn. Tizenhárom év után felbomlott ez a házasság. Béla újra megnősült, két szép gyermeke, és őt nagyon szerető felesége remélem megvigasztalta első nem sikerült házasságáért. Az egész család nagyon szerette Bélát, s nekem őszinte bánatot jelentett elvesztése.

Én akkor még a középiskolába jártam. Márta és én az akkor alakult református leánygimnáziumba jártunk. Úgy emlékszem, hogy maga Nagy Károly püspök jött el, hogy Anyuka írasson oda minket, és ígért tandíjmentességet is. A VIII. osztályig ott jártam, akkor átmentem a Marianumba. A református leánygimnáziumnak elvették a nyilvánossági jogát, minden félévkor és év végén vizsgáztunk a Regina Maria¹⁶ tanárai előtt. Ez pár évig tartott, de nem ezért változtattam iskolát. Ennek oka az egyik tanár részéről történt pedagógiai baklövés volt. Elmaradt valamilyen óra, és a vallástanár jött be helyettesíteni. Előzőleg meg kell mondanom, hogy akkor alakult ki a református tanulóknál az osztályban egy furcsa elkülönülés. Szüneteken a vallástanár köré csoportosulva sétáltak, az osztályban is külön húzódtak. Bibliamagyarázó körük volt, ez akkoriban szokás volt a reformátusoknál. Kitűnő osztályunk volt, 16-os létszám, mindenki jól dolgozott (nekem csak számtanból volt kettesem, többiből jeles). Puskázás nem létezett, egymástól szégyelltük volna. 11 református volt, 4 unitárius és én katolikus. Nos, a vallástanárnő a helyettesítési órán bibliát magyarázott. Érdeklődéssel hallgattam, új volt számomra, mert a katolikusoknál ez nem szokás. Óra végén rögtönzött imát mondott a helyettesítő tanár; a leányok a padra fektették a két karjukat, fejüket ráhajtották. A tanárnő imádkozott, s a végén azt mondta: „És hálát adok neked, Jézusom, hogy olyanoknak is beszélhettem ma Rólad, akik sohasem hallottak Tefelőled.” A szüneten mi „kitagadottak” megbeszéltük, hogy a jövő évben egyikünk sem fog visszatérni az iskolába, és úgy is történt. Nem tudom, a többiek hova mentek, én a Marianumba. Használt a kitűnő iskola, a Marianumban osztályelső lettem, ott nem volt meg az a komoly munkafegyelem, ami az én elhagyott osztályomban volt. Itt kötöttem életre szóló barátságot Gergely Katóval (az ő élete a deportálással ért véget), az érettségire együtt tanultunk, az egyetemi évek alatt szintén. Az érettségit 1925-ben tettem le. Három hónappal az érettségi előtt jelent meg Anghelescu baccalaureátusi törvénye, mely teljesen megváltoztatta az addig érvényben levő érettségit. Kilenc tantárgyból kellett felkészülnünk, köztük olyanok voltak, amelyeket sohasem tanultunk (Románia földrajza és alkotmánya románul), ezenkívül román irodalom, latin nyelv, Románia történelme, vegytan, fizika, francia nyelv, természetrajz. Három hónapig reggel 5-től éjjel 12-ig tanultam, s így is a véletlen szerencsére kellett számítanom, olyan óriási volt az anyag, és olyan kevés az idő. Amikor felvirradt az érettségi napja, a Gheorghe Bariţiu gimnáziumba mentünk. Itt volt az írásbeli. A szóbelit a fizikateremben tartották, az amfiteátrumszerű helyiség zsúfolva volt hallgatósággal, rendkívül nagy volt az érdeklődés az első ilyenfajta érettségi iránt. Egy asztalnál ült a bizottság, az elnök Spanu volt, vegytan szakos professzor. A szegény jelölt bekerült ebbe a terembe, a tanárok kézről kézre adták, kb. egy-másfél óráig feleltették a vizsgázót. Mikor kihívtak a térkép elé, rémülten láttam, hogy a helynevek nincsenek kiírva. A tanár, kis sánta fekete ember, idegesen rám szólt, hogy miért nem tudom, mert bizony nem ment a dolog. Nagy elkeseredésemben megmondtam az igazat: „Nem tudom, mert nincsenek kiírva a nevek.” A teremben nagy derültség lett, csak a kis ideges tanár nem derült fel, de megúsztam egy ötössel. Már kint voltam a folyóson, amikor kijött Candrea, a történelem tanára, s nagy mosolyogva mondta: „Na látják, megmondta, hogy azért nem tudja, mert nincsenek kiírva a nevek.” Én csak egy nagy megkönnyebbülést éreztem, bármi lesz is, hazamentem, megittam egy pohár tejet, és estig aludtam. Az érettségi katasztrofális eredménnyel végződött. A Marianumból négyen mentünk át. Az unitárius gimnáziumból úgy tudom, egy sem stb. A magyar iskolákból Horovitz Bella (Marianum) érte el a legjobb eredményt 7,50-es médiával, az enyém 7-es média volt, tehát jó eredmény. Negyven tanuló ment át, én a tizenkettedik voltam. Az újságba kiírtak, s Anyámnak az utcán gratuláltak.

Elvégeztem tehát a középiskolát. Felvetődött a pályaválasztás kérdése. Dadinak, aki már 1923 óta Kolozsvárt élt, az volt a véleménye, hogy ha már egyetemre megyek, tanuljak meg nyelveket, s a francia szakot ajánlotta. Így beiratkoztam a kolozsvári egyetemre francia–magyar szakra.

Mind mondtam, Dadi 1923-ban hazajött. Mielőtt kolozsvári életéről beszámolnék, szeretném a mások által írt emlékezéseket leírni, hogy minél részletesebb tájékoztatót tudjak adni az ő életéről.

A gyermekkori visszaemlékezéseket már leírtam. Dédi bácsi visszaemlékezéseiben írja, hogy Dadi 1903-ban ment Pestre az Eötvös Collegiumba. A vakációkat otthon töltötte a Görögtemplom utcai volt Ruzitska-házban, ahol ekkor a Kuncz család lakott. Dédi bácsi így ír ezekről az időkről:

„Dadi valami Pestről hozott, egészen egyéni, fővárosi és »irodalmi« eleganciával ejtett bámulatba bennünket. Kisfaludy-frizurát viselt, bő nadrágot, szeszélyes nyakkendőket és nagy puhakalapot. Állandó jelensége volt a főtéri és sétatéri korzónak, ahol méltó feltűnést keltett Kolozsvár bakfisai között. Otthon főleg Nyuszit és Lacit »nevelte«, akiket Édesatyám – minthogy »ők« lesznek legkevesebb ideig védőszárnya alatt – anyagilag nálunk sokkal jobban kényeztetett; Nyuszi már medikus korában kapott új frakkot, és barátai részére gyakran rendezett délutáni összejöveteleket, ahol torták és a legféltettebb befőttek kerültek terítékre. Dadi azzal ejtette kétségbe Nyuszit, hogy Doli parasztgyerek tisztiszolgájára ráhúzta Nyuszi vadonatúj frakkját, s úgy vitette be vele az uzsonnázó társaságba a tortát. Laci, aki lassanként »gólyává« növekedett, szenvedélyesen hordotta a mi nyakkendőinket, sőt ruháinkat is. Egyszer, mikor már én is pesti voltam, és Dadival együtt jöttem le pünkösdkor Kolozsvárra, Sámson szabó elküldötte lakásunkra egy Ferencz József-kabát vagy -zsakett alá illő szürke nadrágomat. Én áhítatosan tettem szekrénybe a kényes jószágot, elgondolva, hogy miként fogok vele Pesten hódítani. Délután együtt sétálok a főtéri korzón Dadival, mikor szembe jön Laci, nagyban csapva a szelet két kislánynak. Dadi rámszól: »Nézd Laci nadrágját.« Felháborodva konstatálom, hogy Laci az új nadrágomat húzta fel. Elvesztem a fejem, és rákiáltok: »Vesd le rögtön a nadrágomat!« Aznap este együtt vacsorázunk Édesatyámmal. Laci azt magyarázza, hogy ha nem lennék bátyja, lovagias elégtételt kérne tőlem szörnyű inzultusért. Én elkeseredetten panaszlom Édesatyámnak a nagy sérelmet, aki jóízűen mosolyog rajtunk. Közbeszól azonban Dadi: »Apa most nevet szegény Dédin. Mindjárt nem fog nevetni, ha elmondom, hogy Laci Apa vadonatúj sevró cipőjét is felhúzta.« Édesatyánk egyszerre mellém áll, most már velem együtt korholja a telhetetlen Lacit.

Dadi társaságbeli lény volt. Szeretett színházba, hangversenyekre, vacsorákra, uzsonnákra, táncmulatságokra, kávéházba járni. Mégis felírta a Görögtemplom utcai kert filagóriájának falára: »Ha egyedül vagyok, szeretnék néha társaságba menni. Ha társaságban vagyok, mindig szeretnék egyedül lenni.« Másik aforizmája: »Kétféle ember van: aki megfigyel, és akit megfigyelnek.« Erre a merész disztinkcióra maga volt az élő cáfolat. Ő nagy, barna, jóságos szemeivel, a szerető érdeklődés szenvedélyével figyelt mindenkit és mindent. De érezte, és bizonyos fokig élvezte, hogy őt is figyelik.”

A Kuncz fiúk nagyon szerettek egymással tréfát űzni. Egy alkalommal Dédinek ebédnél levelet kézbesítettek. A primitív írású levél írója közölte Dédivel, hogy anyai örömök elé néz. Képzelhetni Dédi kétségbeesését, mert bizonyára lehetséges volt a hír. Úgy látszik, viszonya volt egy volt háztartási alkalmazottjukkal. A tréfacsinálók kajánul leshették vergődését, nehezen tudott uralkodni magán, pedig Nagyapa jelenléte ezt szükségessé tette. Az étvágya biztos elment.

Említettem, hogy a Kuncz fiúk mennyire tartottak Nagyapától. Laczkó Géza Levél a régi kastély foglyához című írásában ezt írja (1915, Figyelő): „[Te, Dadi] bemenni hozzá féltél, s a kutyát küldted be szájában egy levéllel: »Kérek szegény Dadinak egy forintot«, s papírba csomagolva kijött ugyanazon a postán a forint.”

Laczkó Géza A Dadi és a Kuncz című írásában, mely a Dadi halálkor kiadott Helikon-emlékszámban jelent meg, beszámol az Eötvös Collegiumban töltött időkről is.

Már az érettségi előtt elhatározták, hogy tanárok lesznek. Mindketten az Eötvös Collegiumba kerültek, Dadi magyar–latin–görög szakot választott, Laczkó magyar–franciát: „becsületes buzgalommal” tanultak a vizsgákra, „de ezen felül és túl én az értelem világát akartam felfalni, ő az érzelemét”. „Éltek”, olvastak, dolgoztak, társaságba jártak. „Jellemző azonban, hogy viharos lumpolásainkra nem együtt mentünk, ő idősebb és előkelő városi urakkal, hölgyekkel járt, én csak nekivadult kollégistákkal. Mintha szégyelltük volna egymás előtt ezeket a gyöngeségeinket.”

Együtt jártak azonban Ferenczi Zoltánékhoz, akik időközben Pestre költöztek. Ferenczi Zoltán volt az Egyetemi Könyvtár igazgatója. Feleségének, Hubay Arankának szalonjában nagy társaság gyűlt össze. Mint ifjú gavallérok szerepeltek „vasalt és tiszta ruhában, utóbb szmokingosan”. Finom társasági életet éltek, az egyetemen gyűrötten loholtak viseltes ruháikban tanteremről tanteremre, sétára kicsinosították magukat, a budai hegyekben valóságos csavargóként kirándultak. „Ma úgy mondanánk – írja Laczkó Géza, – nem hagytunk ki semmit, nem voltunk szárazpipások és felugró vendégek. Egy csokorba fogtuk a söröző német diák, a midinette-es¹⁷ Quartier Latin¹⁸, a lumpoló magyar úr, a jobbtársaságbeli okos fiatalember, a vidéki szeladon¹⁹, a pesti zsúrfiú, a ziccflájsos²⁰ egyetemi stréber, a magántudós, a költőjelölt egymástól annyira más irányba vágó külön életét. Mindazonáltal én inkább a ziccflájs bajnoka, míg Dadi a midinette lovagja volt. Öntsd e képet végig bőven alkohollal, s előtted áll 1903–1907, pesti Sturm und Drang korszakunk.”

Ugyancsak az emlékszámban jelent meg Trócsányi Zoltán írása: Kuncz Aladár a báró Eötvös József kollégiumban. Ő így írja le az ottani életüket:

Vacsora után rendszerint a társalgóban pihenték ki az egész napi fáradtságot. „Mert egész nap dolgoztunk, sokszor napi tíz órai előadást hallgattunk és dolgoztunk végig. Estére csak úgy gőzölgött a fejünk a sok finnugor, latin, görög, német és francia tudománytól – a másoké egyéb tudományoktól, de mi magyar–latin–görög szakos tanárjelöltek voltunk, s ennek megfelelően tömtek bennünket ismeretekkel. Rengeteget dolgoztunk, többet, mint kellett volna. Kötelezett bennünket a múltunk, a belénk helyezett bizalom, a hozzánk fűzött várakozás (melyet sokan nem váltottunk valóra), s főként a verseny, hogy a többiek túl ne szárnyaljanak. Legtöbbször vacsora után is tanultunk még, sokszor éjfélen túl is.” De Trócsányi is rámutat arra, hogy a szorgalmas munka mellett színházba, városligetbe, kávéházba, diákmulatóhelyekre, sőt lebujokba is jártak. Ismerték az éjszakai Budapestet is, ismerték az élet más irányait és lehetőségeit is. Jártak zsúrokba, bálokba is. Ötven fiatalember élt együtt négy esztendeig, ötven barát. Ha megszorultak, egymástól kértek kölcsön, Trócsányi néhány közösen véghezvitt tréfát mond el. Egyiküknek sem volt pénze délutáni programra, azért azt találták ki Dadival, hogy bejelentik az ebédnél a kollégistáknak, hogy a nemrég Budapesten nagy sikerrel szereplő Aino Akte finn énekesnő hajószerencsétlenség áldozata lett. Később a hírt megcáfolták, az énekesnő megmenekült. Dadi – Trócsányival egyetértésben – ebédkor felhívta a kollégistákat, hogy küldjenek üdvözlő táviratot az énekesnőnek szerencsés megmenekülése örömére. A fiúk összeadták fillérjeiket, amiken a szomszéd szobában az ott tartózkodó „gólyák” legnagyobb megrökönyödésére a két barát megosztozott. Természetesen ezt a pénzt hídpénz, kapupénz stb. formájában visszafizették kollégáiknak.

Drăganu Nicolae, az egyik növendék szerelmes volt egy Olimpia nevű leányba. Ez a fiúk tudomására jutott. Dadi felírta a táblára Olimpia nevét a latin óra előtt, s megkérdezte a kollégákat, hogy mit jelent ez. D. elpirult, de nem szólt semmit. Dadi felhívta D. figyelmét, hogy hogyan kell elemezni ezt a nevet.

Olimpia
Olim fuit pia
sed nunc
Edepol
Impia.

Magyarra fordította: „Olimpia / Hajdan kegyes volt / De most / Polluxra mondom / Kegyetlen.” (Mikor Dadi már Kolozsvárt lakott, én meg az egyetemi beiratkozás előtt állottam, együtt elmentünk Drăganuhoz, akkor az egyetem román irodalom professzorához, és ő jelölte ki nekem, hogy milyen kurzusokat vegyek fel az első évben.)

Az ünnepi szünidők alatt nagytakarítást szoktak rendezni a kollégiumban, mert csak azok maradtak ott, akiknek fontos dolguk volt. Egy szobába zsúfolták össze az ottmaradtakat, és odahordták minden szobából a vekkerórákat is. Két társuk kimaradási engedélyt kapott, és ilyenkor későn tértek haza. Trócsányi emlékezete szerint a Dadi ötlete volt, hogy húzzák fel a vekkereket 1 óra utánra, negyedórai különbséggel, s dugják el különböző helyekre. Elképzelhető a két lump dühöngése, a harmadik ébresztőnél már verekedtek, hajnalig senki sem aludt, mert a megtréfáltak nem mertek elaludni még az utolsó ébresztő után sem, félve a következőtől.

Dadi munkamódszerét a következőképp jellemzi Trócsányi: „Kuncz Aladár a könnyen tanuló és dolgozó típushoz tartozott. Nem lehet rá azt mondani, hogy vasszorgalmú volt, és hogy az elért eredményeket kitartó és ernyedetlen munkának köszönhette. Nem volt Sitzfleischa, nem volt türelme olyan problémákhoz, amelyekhez cédulák ezrei esetleg tízezrei voltak szükségesek.” Trócsányi szerint a Toldy Ferencről írt műve pályamű volt. Én úgy tudom, hogy ez a doktori tézise volt, amit abban az időben talán kötelező is volt kinyomtatni.

Elolvastam ezekre az évekre vonatkozólag Pomogáts Béla monográfiáját is. (1968-ban jelent meg.) Az Eötvös Collegiumban, melyet a francia École Normale Supérieure mintájára szerveztek meg, kelthették fel benne az érdeklődést a francia irodalom iránt. Lucien Bézard-t, az egykori normalient Pomogáts Kuncz mesterének nevezi. Az intézet „kis gall sziget” lett a „nagy német áradatban” – idézi Pomogáts Laczkó Gézát. Itt ismerkedtek meg a francia irodalom, irodalomtudomány és esztétika képviselőivel. Bartoniek Géza, az intézet igazgatója, kitűnő pedagógus lehetett, eszményi nevelő és vezető. Dadi későbbi visszaemlékezése és levele, melyet az MTA kézirattára őriz, bizonyítja Bartoniek iránti szeretetét és megbecsülését. Tanárai közül Pomogáts szerint különösen a franciát tanító Horváth Jánoshoz és Lucien Bézard-hoz, a magyar nyelvészetet előadó Gombocz Zoltánhoz és a latin filológia tanárához: Némethy Gézához fűzte tanítványi ragaszkodás. „A diákközösség tagjai egymást buzdítják s ellenőrzik, az állandó szellemi izgalom és versengés légkörében termékeny kollektíva születik.” Pomogáts felsorolja, hogy kik voltak ebben az időben az Eötvös Collegium diákjai: Kodály Zoltán, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Pais Dezső, Trócsányi Zoltán, Gragger Róbert stb. Az egyetemen ismerkedik meg későbbi barátaival: Babitscsal, Kosztolányival, Benedek Marcellel, Király Györggyel. Az egyetemtől kapta Dadi ifjúságának két mesterét s példaképét. Gyulay Pál műveivel, Riedl Frigyes előadásával, személyes hatásával irányítja érdeklődését.

„A négy egyetemi és kollégiumi év – írja Pomogáts a róla szóló monográfiájában – férfit nevelt az egykori kolozsvári diákból. Egy serkentő közösség – az Eötvös Collegium – és egy tudós mester – Riedl Frigyes – oltották belé az érdeklődést és az igényességet, ébresztették fel mohóságát a világirodalom új alkotásai és a tudomány új eredményei iránt. […] Előadótermeket és könyvtárszobákat látogatott, otthonos lett a társasági szalonokban, a diákmulatságokon, az operaház és a színházak nézőterén. Élet és tudomány harmóniáját e négy esztendő ajándékozta neki. Tudásvágy és életszomj, az ismeretek, olvasmányok gyűjtése és a sikerekben, szerelmekben, barátságokban gazdag élet egyszerre vonzotta, versengve bűvölte el.”

Dédi bácsi feljegyzéseiben leírja az 1907-től Dadival együtt töltött időt. Idemellékelem az ő feljegyzéseit.

„Innen 1907-ben kerültem össze Dadival Budapesten. Én bírósági gyakornok, ő gimnáziumi helyettes tanár a VI. kerületi Bulyovszky utcai főgimnáziumban. Én szeptemberig egyedül laktam egy Arany János utcai kis udvari szobában. Dadi ragaszkodott Budához, és így szeptemberben átköltöztünk a Zsigmond utca egy nagyobb utcai szobájába, ahova Dadi büszkén hozta el szobaberendezését: egy íróasztalt és egy könyvespolcot.

Az a csodálatos anyagi egyensúly, amelyet 160 korona havi jövedelem szilárd bázisán kiépítettem, a Dadival való együttélés első pillanatától kezdve felborult. Mindamellett, hogy Dadi jövedelmei olykor elérték a havi 300 koronát is. Aranyláncom, majd később aranyórám is a zálogházba kerültek. Ennek köszönhettem azt, hogy rövidlátó voltomra döbbentem. Órám nem lévén, reggel az ablakon keresztül fixíroztam a szemben levő toronyórát, és bizony nehezen vettem ki a mutatók állását. A Zsigmond utcai háromhónapos együttlakás megismertette velem a bohémélet minden izgalmát. Kölcsönadván pénzemet Dadinak, aki – ha pénze volt – napokig eltűnt mellőlem, nem tudtam vacsorajegyeim ellenében két napig! vacsorázni sem. Ez akkor szörnyű dolog volt. Édesatyám az élelmezésre helyezte a fősúlyt, és mi azt hittük, hogy reggeli, tízórai, bőséges ebéd és uzsonna után a vacsora nélkülözhetetlen! Üres zsebbel, elkeseredve »koplalásaim« miatt, borongós hangulatban állítottam be szobánkba, és észrevettem az íróasztalon egy levelet. A címzésben Dadi írására ismertem. A levélben kb. az volt: »Kedves Dédi! Nem tudtam tovább nézni, hogy miattam szenvedsz. Loptam! 10 koronát aranyban megtalálsz íróasztalod jobb felső fiókjában. Isten veled! Felejtsd el a te szegény Dadi öcsédet!« E levél után még napokig nem láttam. Mert a Gabelsberger gyorsíróiskola 200 koronás tiszteletdíja után – amiből »törlesztett« – elérkezett a várva várt elseje is. Amikor ismét előkerült, kijelentette, hogy Pestre kell költöznünk. A Zsigmond utca nagyon kiesik körzetéből (Palermo kávéház, Mátyás pince, Kis Szikszay vendéglő, Pipa utca az Eötvös Collegiummal). Ki is nézett egy kétszobás apartmant a Vadász utcában, amelyet rövidesen elfoglaltunk. Új háziasszonyaink azonban ragaszkodtak a »teljes ellátáshoz«. Ezt úgy oldottuk meg, hogy reggelit és vacsorát ott kaptunk, Dadi pedig ott is ebédelt, mert én a törvényszék épületében abonáltam az ebédet Kisfaludy Laci bácsi fogházigazgató áldott lelkű és kezű feleségének kosztosaként. (Ide csak válogatott jogásztársaság juthatott be, velem kosztoltak Bernolák Nándor, Krúdy Andor, Mészáros Lajos, Burchard István, Agárdy Jenő, Szőnyi Géza, Bándy Ferenc stb., stb., akik közül miniszter, államtitkár, kúriai bíró, egyetemi tanár került ki később. (A bőségesen és későn elfogyasztott Kisfaludy-ebéd után nekem a vacsora quantité négligeable lett. Mégis egyszer jó étvággyal kezdtem neki egy tükörtojással fedett, erősen angolos – mert vörös – beefsteaknek. Az első falat után erősen megdicsértem a vacsorát, mire Dadi csak annyit felelt: »Jó, jó, de mégsem eszem, mert zseníroz a sörénye.« A lógyanú lelohasztotta az én étvágyamat is. Ekkor Dadi előadta, hogy nem bírja ezt a kosztot. Így vittem be őt is ebédre a »Kisfaludy társaságba«, ahol őt, a filozoptert a jogászok nyomban megkedvelték, és később barátjukká is fogadták. Háziasszonyaink azonban rövidesen kijelentették, hogy teljes ellátás nélkül nem találják meg számításaikat, és így megint vándorolnunk kellett. Jelzem, hogy a hurcolkodásoktól Dadi ösztönösen irtózott. A hónap első napjaiban különben sem szokott otthon lenni, úgyhogy a hurcolkodás minden gondja-baja az én nyakamba szakadt. Tetézte azt a rozoga íróasztal, teletömve kézirattal, könyvekkel, levelekkel. Kénytelen voltam hordárral külön kézi kocsit béreltetni, kezemben a féltett íróasztali petróleumlámpával magam is beálltam a kíséretbe. Az új lakásban (Lipót körút 8.) szoba és alkóv, ahol a két ágy és szekrények elfértek, gondosan berendezkedtem, folytonosan bosszankodva, hogy miért kell mindezt nekem, egyedül nekem csinálnom. Pár nap múlva beállított Dadi. Gúnyos, huncut mosollyal vizsgált felül mindent, és – megelégedését nyilvánította. Ez 1907 végén volt, amikor nekikezdtem az ügyvédi vizsgának. Napirend: 9–3: hivatal és ebéd, du. 4–reggel 4: tanulás, élénkítve négy feketekávéval és olykor egy Bach-szonátával. Dadi tűrte ezt az életrendet. Délután lehevert a díványra, 6 után elment. Sokszor reggel 5-kor jött haza, hétkor azonban már szaladt a gimnáziumba. Minthogy én szobához voltam kötve, szolidabb hetekben maga vállalkozott a vacsora beszerzésére. Egyszer ragyogó képpel állított be egy pár májas hurkával. Kis hentestől hozta: házi koszt. Mindjárt behozatott mindenesünkkel egy lábast, begyújtotta a spiritus rezsót, vizet öntött a hurkára, és diadalmas arccal várta a fejedelmi meleg vacsora elkészültét. A szobában lassan kibírhatatlan szag kezdett terjengeni, a hurka a vízben gyanúsan dagadt és mállott, de elkészülni nem tudott. Úgyhogy ki kellett vitetni az egész szörnyűséget, és elfogyasztanunk a liter tejet két brióssal, amit én a Zsigmond utcai tapasztalatokon okulva, minden elsején minden napra előfizettem. Emlékezetesebb volt Dadi másik vacsorája. A hónap utolsó napjaiban görcsösen ragaszkodtam utolsó tízkoronásomhoz. Dadi 6 órakor sétára indult, és kért tőlem pénzt vacsorára, mit 8 órára majd elhoz. Én rossz előérzettel nyújtottam át neki az utolsó tartalékot lelkére kötve, hogy maximum két koronát költsön el, mert másnap jön a mosónő. Ő teljesen megnyugtatott, és elment. Az idő múlott, de a vacsora nem jött. Tíz órakor elővettem a tejet. Fél tizenegy órakor végre beállított Dadi, gomblyukában egy vörös szegfűvel, amelyet átnyújtott nekem: »Itt a vacsora és a tíz korona.« Aztán elmesélte, hogy gyanútlanul sétált a Váci utcán, amikor csak egyszerre eléje toppan a gyermeknapra gyűjtő Riedl Frigyesné: »Vegyen tőlem egy szál virágot!« Mit csinálhattam mást? Csak a te tízkoronásod volt nálam. Odaadtam cyranói²¹ mozdulattal, és gomblyukamba tűztem a szegfűt.

Előfordult, hogy délután ebéd után magam feküdtem a sezlonra. Dadi elfoglalva látva megszokott pihenőhelyét, fel s alá sétált a szobában. Egyszerre csak megállt az ablak előtt. Felvette asztaláról a gukkert, és megszólalt: »Az ördögbe, hiszen ez a nő egészen meztelen.« Egyéb se kellett nekem sem. Felugrottam, és az ablakhoz ugrottam. Dadi erre lefeküdt a sezlonra, s csak ennyit mondott: köszönöm.

Miközben én elkeseredetten bifláztam az ügyvédi vizsga anyagát (akkor még nem lehetett a vizsgát megosztani), Dadinak a pedagógiai vizsgára kellett volna készülnie. Mindig kritizált engem: »Nem értem ezt az őrült biflázást. Hisz a pedagógiai vizsga van olyan nehéz, mint egy ügyvédi. S meglásd, én két hét alatt elkészülök vele.« S valóban, vizsgája előtt két héttel megtörtént a csoda: Dadi is ott ült mögöttem az íróasztalánál, és – tanult. A vizsga napján zsakettet, nagy bordó nyakkendőt, lakkcipőt és selyemharisnyát vett fel, és így indult a nagy beszámolóra. Délután referált, hogy a vizsga jól sikerült, mert Medveczky professzor úrnak csak egy öröme van: ha elegáns filozoptert lát. (Erről a vizsgáról mesélte Dadi, hogy bizony nem a legjobb felkészültséggel jelentkezett. Mikor megkapta a tételt, lelki szemei előtt megjelent az erre vonatkozó szöveg, olyan élesen, hogy az volt az érzése, csak olvasnia kell. A tudat mélyéből felszínre került a valamikor régen elraktározott ismeret.) Megtudtam egyszer azt is, hogy Dadi hol dolgozik. Valami ügyben tárgyalni kellett vele, és randevút adott a Palermo kávéházban. Itt találkoztam először a Nyugat társasággal, amelyből Laczkó Gézát ismertem. Dadi a nagy asztal mögött papucsban ült. Ott tartotta a papucsát, egy csomó könyvét és papirosát. Ez volt tehát a műhelye, ezért láttam én őt olyan ritkán otthon olvasni és dolgozni.

1908. december elején én is ügyvédi vizsgára készültem. Dadi elkísért a szóbelire, amit du. 4 órára tűztek ki. A sor azonban csak este 8 órára került rám. Ennél bolondabb négy órát alig éltem át. Átvitt egy kávéházba. Átnézette velem az összes képeslapokat, beszélt nekem irodalomról, művészetről. Mindebből én semmit se láttam és hallottam. Csak arra gondoltam, vajon ki tudok-e este 8-kor nyögni valamit a belém préselt sok-sok ezer paragrafusból? Végre elérkezett a 8 óra, és tartott a vizsgám 10 óráig. A végén olyan konfúzus voltam, hogy az eredmény kihirdetéséből egy szót sem értettem, és abból következtettem a sikerre, hogy esküt vettek ki tőlem. Vizsga után Dadi belém karolt, és a következőket mondotta: »Szörnyű ez a vizsga. Elnéztem a hallgatóság arcát. Ezek mind beteg emberek. Te is az vagy. Ezeket gyógyítani kellene, nem vizsgáztatni.« Vizsga után együtt utaztunk Kolozsvárra; 1908 karácsonyát együtt töltötte az öt K. fiú édesatyánkkal. Doli, aki betegsége miatt otthagyta a tiszti pályát, már falusi jegyző volt, én ügyvéddiplomás joggyakornok, Nyuszi szigorló orvos és Laci joghallgató. Le is fotografáltattuk magunkat. Atyám csak úgy vállalta a költségeket, ha elvisszük kedvenc vizsláját, a Princet is. Így került »6« K. fiú a képre.

Karácsony után Németországba mentem és így megszakadt a közös együttélés Dadival. Berlinbe ritkán írt levelet. A levélírás egyikünknek sem volt kenyere. 1909. június végén programszerűen állítottam be délután fél 4 órakor Lichterfelde Westen levő nyári lakásomba, s íróasztalom mellett háttal ülve ott találom – Dadit. Párizsba utazott, és Berlinben meglepetésszerűen akart velem találkozni. Szegény erre nagyon ráfizetett. Előszöris autótaxiba ült, amely a közel 20 km távolságra eső Lichterfelde Westre 10 márkáért szállította ki (összesen ennyibe került nálam 10 napi penziója), aztán reggel 7 óra óta nem evett semmit, és én a szokásos időben, negyed négykor jöttem haza. A viszontlátás örömét nyomban követte a kérése: »Gyere velem valahová ebédelni, alig állok a lábamon az éhségtől.« Rögtön kiszaladtam Frau Téchenhez, és sikerült Dadi részére is ebédet biztosítanom. Szegény Dadi még nem ismerte a német házikosztot. A leves hideg és édes volt (valami galagonya izé volt benne). Én izomrándulás nélkül szürcsöltem le. Dadi az első kanál után irtózattal összerázkódott. Na de jött a hús. Vízben főtt disznócomb leöntve a gumiarábikum nevű generálszósszal, melléje főtt krumpli, úgy ahogy megfőtt. A szörnyen éhes Dadi ehhez sem nyúlt hozzá. Amin én – közel féléves gyakorlat után – nem győztem eleget csodálkozni. Végül jött a diadal! a deutsches Pudding: lila színű édes kocsonyába állított sárga kocsonyakúp. Az a bizonyos zitter nicht, ich esse dich sowieso nicht²². Dadi erre már felugrott: Gyere, menjünk valahova, ahol rendes dolgokat ehetünk. Miután elintéztem háziasszonyommal, hogy Dadi tíz napig nálam lakik, nekiindultunk a Stadtbahnnak, hogy Berlinbe menjünk át. Az állomáson felfedezett egy trafikot, ahol tíz pfennigért árusítottak egy torpedó alakú, világossárga óriásszivart. Dadi gyönyörűséggel gyújtott rá, hiszen az ilyen világos színű portorikóért képes volt Budapesten a város túlsó oldalán levő trafikba elmenni. Egy-két szippantás után az ott várakozó németek nagy csodálkozására földhöz vágta a csodaszivart, »hisz ebben lószőr van«.

A vonaton magyaráztam neki, hogy hazai kosztot fog kapni. Előbb elmegyünk a Lindenkaffeébe, ahol bécsi tejeskávét és kifliket ehet, este pedig a Kempinskiben vacsorázunk, ahol nagyszerű ráklevest, bécsi szeletet és sok más ismerős ételt talál majd. A kávéházban megevett tíz kiflit, a fizetőpincér talán még most is azt hiszi, hogy vicceltünk, amikor bevallottuk. A Kempinskiben pedig végleg lecsillapította étvágyát. Berlinben ottani barátaimmal töltötte el a tíz napot. Elutazása előtt levelezőlapot írt Riedl Frigyesnek, és impresszióját a következőképpen foglalta össze: »Vasemberek és vasépületek.«

1909 novemberében hazakerültem Berlinből, és akkor ismét együtt laktam Dadival 1910. augusztusig, amíg meg nem nősültem. Ebben az időben Dadi, a rendes tanár, már kiegyensúlyozottabb életet élt. Komoly irodalmi munkásságot fejtett ki, sokat olvasott, és nagy passzióval tanította gimnazistáit, főleg a magyar irodalomra. Sohasem szeretett sikereivel dicsekedni, egy elismerés azonban boldoggá tette, amit elmondott nekem is. Riedlt Frigyes végighallgatta egyik előadását, és azt mondotta: »Tudja, mit sajnálok? Azt, hogy nem lehettem a maga tanítványa.«

1910 húsvétján volt az eljegyzésem, amelyen jelen volt Dadi is. Akkor hallottam őt először szónokolni. Ferdén tartott fejével, mosolygó meghatottsággal bókolt menyasszonyomnak, aki maga az illúzió. Eljött azután augusztus 22-én az esküvőmre is, ahol már nem beszélhetett, mert mi ebéd előtt utaztunk fel Pestre. Pesten többször meglátogatta a »fiatal házasokat«, eljárt velünk színházba, a Városligetbe. Látszott rajta, hogy imponál neki a becsületes házas élet. Egyetlen »kihágást« követett el, amit feleségem – valahányszor a corpus delicti a kezébe kerül – még most is emleget. A gyönyörű, új, stafírungbeli szalvétába beletörülte őszibaracktól nedves ujjait, noha a papírszalvéta is ott volt. Különben mindig gavallér volt. Virág nélkül, jaj, dehogy jött volna el ebédre vagy vacsorára, a szakácsné mindig megkapta az előkelő, monoklis úrtól az illő honoráriumot.

1911. júniusban lenn volt Dénes fiam keresztelőjén Kolozsváron, és 1912-ben két hónapig, amíg feleségem Kolozsvárt a Józsit várta, beköltöztem hozzá a Szappanos penzióba, ahová megnősülésem után áttette a székhelyét. A penzióban egy szobában laktam szalmaözvegy társammal, Laczkó Gézával, és ebéd, vacsora és közös kirándulások alkalmával tapasztaltam azt az osztatlan szeretetet, amellyel a penzió lakói elárasztották Dadit: a maître de plaisirt.²³ Itt ismerkedtem meg Ady Endrével, aki akkor szanatóriumban volt, és akinek tiszteletére Dadi pezsgős és zenés vacsorát rendezett a nagy ebédlőben. A zenét felváltva Szőnyi Géza, Kazacsay Tibor és csekélységem szolgáltattuk. Adynak különösen tetszett az egyik Grieg-szonáta, amelyet Szőnyi Gézával játszottam el, és Kazacsay Tibor zenei vicce, amely abból állt, hogy ez a talentumos muzsikus egy magyar dalt végigjátszott Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Wagner, Schubert, Schumann stb. stílusában. Vacsora után kiültünk a Damjanich utca és a Városliget sarkán levő kávéházba, ahol megvártuk a hajnalhasadást, és reggel 6 óra felé elkerültünk egy Teréz körúti kávéház szeparéjába, ahol Szőnyi Géza pianínójátéka mellett fogyasztottuk el a korhelylevest. Szőnyi Gézára egy kissé ki kell térnem. Törvényszéki jegyző volt akkor. Váltó- és kereskedelmi perekkel foglalkozott. Fő hivatása azonban a zene volt. Ilyen talentumos, ösztönös muzsikussal alig találkoztam életemben. Nemcsak lejátszotta blattról a legnehezebb zongora-triókat, -kvartetteket és -kvintetteket (pl. Csajkovszkij trióját, Brahms zongorakvartettjeit, -trióit és -kvintettjét), hanem nyomban ő dirigált is. Ezenkívül megvolt az a csodálatos memóriája, hogy zeneműveket, amiket egyszer-kétszer hallott – s az azután mindegy volt, hogy operát, szimfóniát, valcert vagy kuplét hallott –, mindjárt kívülről tudott megfelelő hangszereléssel zongorán lejátszani. A Teréz körúti kávéházban is Sámson és Delila duettjét, a nürnbergi Preisliedet, Tannhäuser nyitányát, majd Ady kívánságára a »medvetáncot«. A tánc bizarr ritmusa Adyt is megmozgatta, tagbaesett széles vállú termetével a szoba közepére ugrott, és egyedül lépkedte ki a medvetáncot. Majd visszatért asztalunkhoz, ahol csak Laczkó és én képviseltük a józanságot, és legnagyobb meglepetésemre felköszöntött bennünket, a két józan és spísz²⁴ szalmaözvegyet. Nagyon hangsúlyozta a beszéd végén a jó Istent, mert én a beszéd után – nem ismervén még Az Illés szekerént – tréfásan megjegyeztem: miért beszél az istentagadó annyit a jó Istenről? Erre a megjegyzésre Ady Endre elszomorodott, láthatóan kijózanodott, s most már hozzákezdett egy nagy, mélységes beszédhez, amelynél, megragadóbbat, szebbet sohasem hallottam. Örökké bántam, hogy nem tudtam nyomban legyorsírni. A beszéd gondolatmenete az volt, hogy az én Istenhitem nem más, mint megőrzése annak az Istenképnek, amelyet édesanyám vésett gyermeklelkembe. Kritika, meghasonlás nélküli elfogadása az útravalónak, amelyet a szülői gondos kéz tarisznyámba rakott. Az ő istenhite azonban más. Ő botorul és gőgösen eldobta magától a gyermekkori Istent, megtagadta őt. S azután szörnyű szenvedések, nélkülözések árán ismét Reá talált. Az ő hite az igazi hit. Mert Istent csak élettel, szenvedéssel lehet megérteni, megtalálni, megőrizni. Ady és Dadi nagyonis érezték és értették egymás lelkiségét, irodalmi kultúráját. Dadi őszinte, odaadó, kritikanélküli rajongója volt Ady zsenijének. Nem úgy, mint Laczkó Géza, aki már fenntartásokkal fogadta Ady olykor vad eredetiségét, de egyet állandóan hangoztatott: »Ha Ady egyebet nem tett volna, mint hogy e magyar nyelvet teljesen új szavakkal, fordulatokkal gazdagította – már akkor is megérdemli a halhatatlanság babérját.«

Dadi 1912 őszén eltűnik Párizsba, és ott marad több mint egy évig. Egynéhány rajongó levelet ír onnan, amelyekben valósággal szerelmet vall Párizsnak, ahol minden szép, még a napfényben fürdő utcaszemét is, minden ragyogó, minden ízléses. 1913 végén jött haza. Csak ritkán látjuk egymást, mert engem az Igazságügyi Minisztérium taposómalma foglal el reggeltől másnap reggelig, és 1914 májusában már mint rendkívüli professzor vonulok Kolozsvárra. Nem is találkozom már vele, amikor realizálódik teljesen váratlanul párizsi útja, eddig csak Édesapám hangoztatta júniusban, hogy kár volt Dadinak megint Franciaországba menni. Egy nyarat egészen szépen Kolozsvárott is tölthetett volna. Mennyire igaza volt Édesapámnak. De hát a Sors könyvében úgy volt megírva, hogy Dadinak ki kell menni; el kell szenvedni a testi és lelki kálváriát az imádott franciáktól, hogy megírhassa a Fekete kolostort.

Az 1914–18-as háború Dadit Franciaországba, Lacit a frontra, engemet előbb Kiskunfélegyházára, majd Budapestre, végül az uzsoki frontra sodor. Kolozsváron marad Nyuszi a nőgyógyászati klinikán, és Küküllőkőrösön Doli, az egyetlen volt aktív katona.”

Dédi bácsi a fentiekben tehát leírja azokat az emlékeit, amelyek 1914-ig tartanak. Ide mellékelem, mert ezek is jellemzőek Dadira, egy szemtanú, egy testvér vallomásai, melyek által Dadi lénye még jobban megismerhetővé válik. A két testvér teljesen különbözött egymástól, mint a Dédi visszaemlékezéseiből is kitűnik.

Kétévi tanítás után Dadit rendes tanárrá nevezik ki. Pomogáts monográfiájában szintén beszámol erről a korszakról, természetesen egész más szempontból, mint a személyes élményeket megörökítő Dédi bácsi. Dadi hivatást látott a munkájában, latint és magyart tanított, emellett iskolai kirándulásokat szervezett, az ifjúsági könyvtárat, a diákok franciakörét ő irányítja, előadásokat tart, ünnepségeket rendez. Közben részt vesz a haladó tanárok, a radikálisok és az új irodalom mozgalmaiban. Pedagógiai tárgyú írásai felvilágosultságról és radikalizmusról vallanak. Az Országos Középiskolai Tanáregyesület a kormánynak a tanárságot érintő tervezett sérelmes intézkedései miatt összehívja a tanárok kongresszusát 1910-ben. A kongresszus sikertelen marad, de itt megszerveződik a fiatal radikális szellemű tanárok kapcsolata. A Budapesti Tanári Kör választmányába kerül, s néhány évig ez a Kör a választmány tagjainak köszönhetően a progresszív gondolatok otthona lesz. A tanárszervezet a vidék támogatását is meg akarja nyerni, s ekkor megy Dadi Ady Lajos társaságában Aradra, hogy megszervezzék az együttműködést az ottani tanárokkal.

Krenner Miklós Másvilági érdek című, az emlékszámban megjelenő írásában leírja első találkozását Dadival. Az aradi radikális tanárok képviseletében ment fel Krenner Budapestre, ahol a tanárok gyűlésén ellenzéki hangot ütött meg. „A csata első tűzszünetében szokásom szerint félrehúzódtam töprengeni. […] A flagellációból egy magas, szikár, mégis kissé puha s egészen elegáns ifjú – szokatlan alak a szegletesek s nehézkesek olimpiádján – rebbentett föl. Csupa mosoly, édes ragyogás. Megfogott a rövidlátó szemből mosolygó fény, a választottak jelzőlámpája. Fejét nőies negéddel bájosan féloldalra hajtotta. Nyugodt, megvesztegető, fiatal szilárdságú hang csendült meg:

– Kuncz Aladár vagyok – hanyag kézadás, – örülök, hogy szülővárosom líceumával egy táborban lehetek.

– A tankerületi főigazgató fia?… hát akkor te dupla forradalmat csinálsz…

– A magam útját járhatom, a fiatal nemzedékét…”

1912–13-ban tanulmányi szabadságot és ösztöndíjat kap. 14 hónapot tölt Párizsban. Itt olyan barátaival van együtt, mint Laczkó Géza, Kaffka Margit, Szabó Dezső, Benedek Marcell. Francia ismerősei is vannak, s Párizshoz fűződik gyermekkori játszópajtása, Ferenczi Sári iránti szerelme. A Quartier Latin-ben lakik, szorgalmasan dolgozik a Bibliothèque Nationale-ban, szívesen látogatja a Boulevard Saint-Michel kis kávéházait, a Luxembourg-kertet. (Ahogy most ezt leírom, eszembe jut, hogy én is milyen gyakran megfordultam ezeken a helyeken, s fájó nosztalgiát ébreszt ezek felidézése.)

Pomogáts rámutat Dadi kapcsolatára a Nyugattal. Idézem: „Kuncz filológusnak, kritikusnak, írónak készül, az eddig elmondottak már sejtetik, hogy az új magyar irodalom soraiban találja meg otthonát. A Nyugathoz barátjával, Laczkó Gézával együtt kerül. Osvát Ernő és maga Ady is az egyetem, a hivatalos irodalomtudomány oldaláról érkezett barátokat látnak bennük, a közvetítő szerepét szánják nekik az új irodalom és az egyetemi körök között. Laczkó novellákkal, Kun irodalomtörténeti portrékkal, kritikákkal jelentkezik, együtt indítják az Egyetemi portrék című sorozatot: Kuncz Riedl Frigyesről, Laczkó Beöthy Zsoltról ad arcképvázlatot.”

Úgy hiszem, hogy ezekkel az idézetekkel Előtted állhat a fiatal Kuncz Aladár. Én is próbálom felidézni az alakját, amikor ezek történtek, páréves kisgyermek voltam, és nem őrzök semmi emléket kolozsvári vagy erzsébetvárosi látogatásairól. Nem célom, hogy fogsága előtti egész munkásságát leírjam, Pomogáts monográfiájában részletesen megtalálod. Csak a lényegesebb vonásokat akartam megörökíteni, hogy számomra is világosabb legyen, milyen volt az a fiatal férfi, aki 1914 nyarán Franciaországba utazott, ahogy a Fekete kolostorban írja: „Még egy szippantás a l’heure blanche²⁵-os mámorból, azután megtérés a munkás, józan családi élethez. Volt is már választottam. Párizsba való elutazásom előtti napon a svábhegyi golfpályáról kísértem vissza Pest villanegyedébe. Mikor búcsúztunk, egymás szeméből kiolvastuk szándékunkat. Kékruhás alakja eltűnt a kert bokrai között, a vasajtó becsapódott utána. […] Az az ember, akit Németh Andor a kávéház teraszán látott, már elhatározta, hogy mihelyt Pestre visszamegy, megkéri a leány kezét.” (Úgy rémlik nekem, hogy ez a nő volt az, akiről Dadi elmondta, hogy férjhez ment, s férje, hogy apósa vagyonához mielőbb hozzájusson, egy hegyi kirándulás alkalmával az apósát a szakadékba taszította. Gaztette elkövetésénél nem volt eléggé elővigyázatos, tettének tanúja volt. A gyilkos bíróság elé került, hosszú évekre ítélték. A felesége nem hagyta el. Míg a börtönben volt, gondoskodott róla. Miután kiszabadult, elvált tőle.)

Mielőtt a fogságba indult volna, a rue Vaugirard-on lakott a Malherbe szállodában. Erről írja nekem 1929. május 15-én kelt levelében: „A rue de Vaugirard az Odéon tértől balra van, ha szemben vagy a Luxembourg-kerttel és az Odéon a hátad mögött van. A Malherbe szálloda a második ház jobbra, ha az Odéon térről jössz. (A rue Vaugirard a Saint-Michel boulevard-nál kezdődik, ha a Szajna felől jössz, jobbról.) Ez az én utcám; több mint egy évig laktam ott. Ennek a szállodának az ajtaján léptem ki 1914 augusztusában hajnali öt órakor, hogy búcsút mondjak Párizsnak és az életnek – öt évre. Barátaim, akik néha arra járnak, azt írják nekem, hogy még mindig hallják a Cinquantaine dallamát, amelyet gordonkán játszottam. Ez az én utcám. Menj el oda, hogy tudd meg, ott vannak-e még az én régi házigazdáim. Te itt keresheted az én emlékeimet, mint ahogy kerestük Grenoble-ban a Stendhaléit. Mindez nagyon messze van tőled és talán tőlem is, akinek valami nagyon szépet kell alkotnia, hogy megérdemelje ezt az összehasonlítást Stendhallal.” (Fordítás franciából.)²⁶

Ezután következik a Fekete kolostor.

Mint tudod, Édesapáddal közösen közöltük Dadinak Nagyapámhoz írott leveleit az Utunkban. Ez volt az utolsó közös munkánk, amit más is követett volna, de Édesapád nem sokkal ezután meghalt, én meg súlyos beteg lettem. Ide mellékelem ezeket a leveleket is, mert Dadi életére vonatkoznak a háború előttiek, a „fekete kolostorból” írottak pedig az ő ottani életét hozzák közelebb. A levelek többsége francia nyelvű, ezeket én fordítottam magyarra. Ezekből a levelekből is látszik Dadi végtelen szeretete és tisztelete Édesapja iránt. Nagyapa, mintha érezte volna, hogy ez a párizsi út mérhetetlen szenvedéseket fog fiára zúdítani, hangoztatta, hogy ezt a nyarat Kolozsvárt is eltölthette volna.

 

„11.
Kuncz Aladár levele Kuncz Elek úrnak
tankerületi főigazgató
Majális utca
Kolozsvár

Édes Apám, erősen remélem, hogy meg fogja kapni levelemet a Vöröskereszt jóindulatú közvetítésével. Július 31. óta már többször írtam, nem tudom, megkapta-e őket. Július 27-én már nagyon nyugtalan voltam Carantecben, és sürgönyöztem barátomnak és kollégámnak, Laczkónak, hogy küldjön nekem pénzt (600 frankot) táviratilag. Néhány nappal ezelőtt hírt kaptam a barátomtól, aki értesített, hogy elküldte a pénzemet, de én nem kaptam meg. Így Carantecben kellett maradnom – a pénzemre várva – július 31-ig. Ez volt a mozgósítás napja. Miután hiába vártam a pénzt, kölcsönkértem a szükséges összeget, és felültem az utolsó Párizsba induló vonatra. Párizsban azonnal jelentkeztem a konzulátuson, de mivel nem vagyok katona, csak másnap fogadtak. A konzulátus nem tudta elintézni, hogy elutazhassunk, és így Párizsban maradtunk. Én két hétig a hotelemben laktam, és 15 frankból meg tudtam szerezni a megélhetésre szükségeseket. Aug. 15-én elszállítottak minket ide Périgueux-be, ahol 150-en élünk együtt egy raktárban, mint nálunk a katonák. Nagyon jól bánnak velünk azok, akiknek az a feladatuk, hogy velünk törődjenek, mind emberségesek és jóindulatúak. A városba nem mehetünk ki, de otthon nagyon jól tudunk olvasni és dolgozni.

Egészségileg is jól vagyok, de szeretnék már valamit tudni az otthoniakról. Ha képeket kapok, sokkal nyugodtabb leszek. A berni konzulátus megígérte, hogy értesíti helyzetemről édes Apámat, így írhat nekem vagy a konzulátuson, vagy a Vöröskereszten keresztül (Genève, 3 rue de l’Athénée). Nem tudom, mennyi ideig maradunk itt, azt sem tudom, hogy nem engedik-e meg később, hogy egy semleges országba utazzunk, mindenesetre remélem, hogy elkerülhetem a betegségeket, és így édes Apám nyugodt lehet engem illetőleg. Kívánom, hogy fivéreim helyzete éppoly megnyugtató legyen!

Mindnyájukat egész szívemmel csókolom. Hiszem, hogy még viszontlátjuk egymást.

Kezét csókolom, hálás fia
Dadi

Címem: Colonie étrangère, Dépôt Laës
La France
Périgueux (Dordogne)

Épp most kaptam levelet Révész barátomtól, aki Párizsban van, és aki azt írja nekem, hogy a Velence szálloda igazgatója levelet kapott édes Apától, amelyben a címem iránt érdeklődik. Remélem, hogy berne-i római konzulaink levelei már Kolozsvárt találták Apát.

Arra kérem Apámat, hogy azonnal írjon, ahogy megkapta a levelemet. Azt hiszem, franciául kell írni, itt csak a franciául írott leveleket kapjuk meg. Ezen a két címen:

Comité de la Croix Rouge (Vöröskereszt bizottság)
3 rue de l’Athénée
Genève

és

L’Ambassade d’Autriche-Hongrie (Osztrák–magyar követség)
Berne.

Remélem megkapom levelét. Nem tudok semmit arról, hogy mi történt a Laczkó által küldött pénzzel. A berne-i konzulhoz írt levelemben megkértem őt, hogy kérje meg Kazacsaynét (Fejérvári út 54), vegye fel augusztusi és szeptemberi fizetésemet, és küldje el a konzul által. Mostanig semmit sem kaptam. Csókolom Vilit és a gyermekeket, fivéreim sorsa rettenetesen nyugtalanít. Egész lelkemmel vagyok mindnyájukkal. Dadi

Ma délután választ kaptunk a dordogne-i prefektúrától semleges országba való távozásunk engedélyezésére vonatkozó kérésünkre. Jelenleg nem fogadták el kérésünket. Valószínűleg itt maradunk. Párizsból írták, hogy az iskolák megnyíltak nálunk szept. 15-én. Fenn fogják-e tartani a helyemet a líceumban?

Kérem, kedves atyám, értesítse helyzetemről az igazgatómat. Mivel nem tudtam nagy csomaggal utazni, könyveimet és minden dolgomat Carantecben és Párizsban hagytam. Két inggel vagyok itt.

 

12.
Kuncz Aladár lapja Kuncz Elekhez

[A lap a svájci Vöröskeresztnek van címezve.]

1914. okt. 3. Kastély, Noirmoutier Szigete (Vendée)

Kérem eljuttatni a következő címre:

Kuncz Elek tankerületi főigazgató
Kolozsvár

Kedves apám, semmi hírt nem kaptam apáméktól. Nagyon nyugtalan vagyok. Tegnap érkeztünk ide. 250-en élünk együtt egy öreg kastélyban. Jól bánnak velünk. Elég jól vagyok. Azt hiszem, itt fogunk maradni a háború alatt. Így szükségem lenne pénzre, meleg kabátjaimra, és különösen fehérneműre. Kérem kedves apámat, közölje címemet Kazacsaynéval (Fejérvári út 54) és Laczkó Gézával (Lövőház u. 26.), kérem őket, nézzenek utána a fizetésemnek. De különösen Apámat kérem, írjon nekem franciául a Vöröskereszt által. Mostanáig semmit sem kaptam.

Csókolom, fia
Dadi
Château Île de Noirmoutier (Vendée) La France”

[Dédi számol be naplójában a további levelezésükről:]

„Édesatyám értesített gondos pontossággal érkező tábori lapjain Dadi hogylétéről. Hogy ő Poincarénak is írt, hogy ne bánjanak olyan kegyetlenül a magyar internált tanárral, akinek csak egy bűne van, hogy rajong a francia kultúráért.

Édesatyám 1915-ben bekövetkezett halála után nekem írta lapjait és hosszabb leveleit. 1916. január 11-én értesít, hogy megkapta január 8-án, 1915. december 22-én írt levelemet Atyám haláláról. « Je ne saurai jamais oublier que je n’ai pas baisé la dernière fois sa main, dont la bonté et la bénédiction j’ai senti même ici, si loin de lui et dans les circonstances si malheureuses. » („Soha nem tudom elfelejteni, hogy nem csókoltam meg utoljára a kezét, melynek jóságát és áldását még itt is éreztem, oly messze tőle és olyan szerencsétlen körülmények között.”)

Levelei, lapjai sürgetik türelmetlenül a híreket. Rövid, cenzúrázott sorokban értesít sorsának változásairól.

1916. július 18-án transzportálják Île d’Yeu-be. Hosszú a várakozás. « Le temps passe toujours plus lentement. Chaque jour à venir est deux fois plus long et plus dur que ce que l’on a passé déjà. » („Az idő mind lassabban telik. A következő nap mindig kétszer olyan hosszú és nehéz, mint amelyik már eltelt.” 1916. máj. 1.)

Havonként egy levelet és két kártyát ír nekünk, ez a fele a havi megengedett levelezésének. Kis fotográfiákat kér. « D’ailleurs la rue porte le même nom que ce village, dans le Château duquel je passe maintenant le vingtième mois. Seulement celui-ci a un adjectif qualificatif, le noir. Noir moutier : nigrum Monasterium. » („Különben az utcának ugyanaz a neve, mint ennek a falunak, amelynek Kastélyában most már a huszadik hónapot töltöm. Csakhogy ennek van egy minőségjelzője, a fekete. Fekete monostor a nigrum monasteriumból.”)

1916. május 1-i levelében ír a kolostori hangulatról, mely körülveszi: « Sur ma table il n’y a qu’une Bible et un Pascal. Je les lis quelquefois, mais pas souvent, car les lettres me fatiguent les yeux. Plutôt je fais des méditations sur ma vie passée et hoche souvent ma tête… N’oubliez pas saluer en mon nom nos connaissances, et embrassez ces petits, toujours une fois plus, en leur disant que ça vient de moi. – Peux-tu comprendre l’état d’âme de quelqu’un qui a vu disparaître entièrement, d’un jour à l’autre, la vie ancienne qu’il a vécue pendant vingt-huit ans ? » („Az asztalomon csak egy Biblia és egy Pascal van. Néha olvasom őket, de nem gyakran, mert a betűk fárasztják a szememet. Inkább elmélkedem elmúlt életemről, és gyakran csóválom a fejemet… Ne felejtsétek el üdvözölni nevemben az ismerőseinket, és csókoljátok meg a kicsiket, újra és újra, mondván, hogy éntőlem van. – Meg tudod-e érteni valakinek a lelkiállapotát, aki egyik napról a másikra látta teljesen eltűnni a régi életét, amelyet huszonnyolc éven át élt?”)

« J’observe chaque matin un petit abricotier dans notre modeste jardin, dans la vie active, tranquille et nullement égoïste. »²⁷

Utolsó fogsági levelét Île d’Yeu-ből 1918. október 10-én írta magyarul. A németek már hazamentek, »mi itt be kell, hogy rendezkedjünk még egy télre«. Kér egynéhány fehérneműt, dohányt. »Nem is maga a dolog, de a tény, hogy kapok valamit, igen jó hatással van rám.«”

Ötéves fogság után érkezett haza. Nem volt hova mennie, a régi baráthoz, Laczkó Gézáékhoz ment. A Dadi és a Kuncz című írásában Laczkó Géza így ír erről az időről: „1919-ben kinőtt ujjú kabátban, foszló kézelőjű ingben, gyűrötten, gondozatlanul, nikotintól sárga ujjakkal, tétovázó járással érkezett meg a Lövőház utcába. A keze remegett, tekintete zavaros volt, szeme vérrel aláfutott, arca ványadt. Idegen volt és roncs. […] C’est un homme fini²⁸ – gondoltam magamban, s ő ezt kiolvasta a szememből. S az ő szemében a Fekete kolostor öt éve lobogott sötéten. Féltem e lobogástól, s ő is félt tőle. A későbbi remekmű akkor még csak iszonyú élmény volt.”

Tíz napig lakott Laczkóéknál, elköltözött, és megpróbálta újraépíteni az életét. Július elején a Tanácsköztársaság szociális intézkedéseinek jóvoltából Siófokon üdül. Itt éri a forradalom bukása, ekkor Győrbe megy Ani néniékhez, majd visszatér Budapestre. Barátai üldözött vagy bukott emberek. A siófoki üdülésért fegyelmit kap, mely áthelyezéssel végződik, a VI. kerületből a IX. kerületi reálgimnáziumba kerül. Dédi bácsi azt írja, hogy a Szappanos penzió megint magához öleli. Nagyon tevékeny ez az időszak. Tanít, fordítja Anatole France, Maupassant elbeszéléseit, Gobineau A renaissance című művét. 1920–23 között gyakran szerepel a Nyugat írói között. Ekkor kezdődik kapcsolata az Erdélyben megszülető irodalommal, a progresszív Napkelet és a konzervatív Pásztortűz egyaránt közli írásait. Kritikákat, cikkeket ír. Ezt a fordítást adta nekem, amikor tizenhat éves koromban vakbélgyulladással megoperált a Nagyapád, „Magdának vigasztalásul. Most csak olvasgasd, később olvasd!”

1920-ban hazalátogatott Kolozsvárra. Nekem semmi emlékem nincs erről a látogatásról. Azt tudom, hogy visszament Budapestre, kiszállt Nagyváradon, hogy felkeresse a szülei sírját. Elkísérte őt anyám egyik barátnője, Nyuszi volt nagy szerelme. Talán a Nyuszi iránt érzett szerelem emléke késztette arra M.-et, hogy elkísérje volt szerelme testvérét, és megkönnyítse ennek a találkozását szülei sírjával. Dadi így ír róla Édesanyámnak: „Nagyon kedves, jó és önzetlen teremtésnek mutatkozott, illetve olyannak ismertem meg. Szép, jóságos napot töltöttem vele Váradon. Jó volt, hogy mellettem volt.” A továbbiakban érdeklődik Mangáról, Mártáról. Rólam így ír: „Kis Magdát (nem is olyan kicsi) simogasd meg nevemben, és mondd meg neki, hogy hiányzik hűvös, szerető kis arca, amelyik olyan jólesőn bújt néha mellém. Azért szerethet mást is, de öreg, sok életiskolás nagybátyját ne felejtse el.”

Dédi bácsi írja, hogy 1920 januárjában látta őt újból. Felvitte hozzájuk Zádory szobrász barátját, akivel együtt élte át a fogságot. (Zádoryt Noirmoutier-ből más internáló táborba vitték.) Írja, hogy bemutatták Csokonai Vitéz Mihály haláláról írt darabját, Móricz Zsigmond élettől duzzadó parasztdarabjával együtt. „Nekem a Csokonai sápadt szentimentalizmusa Móricz kemény realizmusa mellett nem tetszett” – írja Dédi bácsi.

Jékely Zoltán közölte az Élet és irodalom című folyóiratban (1975. április 26.) Bán Endréné Böhm Sárikával készített interjúját. Az interjú címe: A luxustanár. Ezek szerint Dadi 1922. szeptembertől 1923. júniusig tanított az akkori Bulyovszki utcai leánynevelő intézetben. Ez is egy „luxusintézet” volt, gazdag pesti családok leányai művelődtek itt. Bánné így nyilatkozik Dadiról: „Sápadt, enervált megjelenés. Bizonytalan kézmozdulatok, legyintések. Cigarettás kéz.” A leányok rajongtak érte.

Az első nekem írt levelének dátuma: 1921. március 1-ről datálódik. Saját magáról ennyit ír: „Nekem csupa robotolás minden téren az életem. Úgy tervezem, hogy tanári állásomtól megválok, talán nyugalomba megyek. Belefáradtam ezekbe a dolgokba. Elég sok dolgom akadna ezen kívül is.” (A nyugdíjba vonulás gondolatával később is foglalkozott. Dédi bácsi ellene volt, mert nagyon nehéz lett volna reaktiválni, ha később meggondolta volna magát. A tanári állásáról nem mondott le akkor sem, mikor itt élt, fizetéses szabadságot kapott, magyar állampolgárságát is megtartotta.)

Dédi bácsi írja, hogy Dadi eljegyezte magát. Eljegyzése után összehozta Dédi bácsiékat leendő családjával. „A menyasszony sápadt, degenerált kislány, az anyós elhízott hisztérika, aki éjjel-nappal alszik, és ha felébred, álmait írja le naplójában. Az após az egyetlen normális és józan ember a családban.” Anyuka és Manga 1921-ben Budapestre mentek, és megismerkedtek ezzel a családdal. A család igen jómódú, Tétényben levő nyaralójukban két napig vendégül látták Anyukáékat. Nem tudom, hogy sodródhatott bele Dadi ebbe a jegyességbe, hiszen nem szerette a kislányt. Dédi bácsi írja, hogy Dadi reábízta, hogy a kislány apjával közölje, hogy ennek a házasságnak nincs reális alapja. Az okos és józan apa megértette, de a kislány úgy látszik nem akart ebbe belenyugodni. Még Kolozsvárra is állandóan jöttek a levelek Bábic aláírásával, de válasz rájuk nemigen ment, s a levelek napokig olvasatlanul maradtak. Egyszer a Kerepesi temetőben járva Dadi sírjánál gyönyörű piros szegfűcsokrot láttam. Eszembe jutott: vajon nem Bábic emlékezett meg arról, akit olyan nagyon szeretett?

1923-ban Dadi Kolozsvárra költözött. Mit mond erre nézve Dédi bácsi? „Hogy miért ment le? Ki tudná megmondani?! A Jóisten kezében volt, bizonyára ő irányította oda. Itt Pesten nem érezhette magát jól. Fegyelmi eljárást kapott azért, mert a Tanácsköztársaságtól, amikor 1919. júniusában teljesen lerongyolódva és kimerülve hazaérkezett a francia fogságból, elfogadta, hogy a siófoki üdülőbe utalták. A fegyelmi, amely áthelyezéssel végződött, ezek után méltán fájhatott neki. Lehet, hogy taszította Budapestről a nem sikerült eljegyzése is, és az érzés, hogy az ő megértő, humanisztikus lelkületével az itteni ébredő világban nem jól érezte magát. Szeretett volna a [Nemzeti] Múzeum könyvtárába kerülni, hogy megírja élete főtervét: a világirodalom történetét. Hómann Bálint, volt Eötvös-kollégista barátja azonban nagyon vonogatta a vállát, mikor előhozakodtam a tervvel.”

Mit mond erre nézve Pomogáts? „Az életet már nem élvezni, hanem ismerni és alakítani készül, feladatra és szolgálatra vágyik. Ez az igény, a Romain Rolland jegyében kialakított életterv viszi 1923 tavaszán Kolozsvárra. Hogy eszményeket oltson, mértéket állítson: a haladás és a humanizmus szellemében szervezze meg a születő erdélyi magyar irodalmat.”

Dadi tehát megérkezett Kolozsvárra két kofferrel. Mint Laczkó Géza írta még 1914-ben Nagyapának, Dadinak sok könyve volt, amit Laczkónak kellett a volt lakásáról elhozatni. Mikor egyszer Pesten Laci ügyvédi irodájában jártam, sok francia könyvet láttam egy könyvszekrényben. Valószínűleg ezeket a könyveket Lacira bízta. Hogy mi lett velük, nem tudom. Ő nem hozta ezeket magával, itt sem szerzett jóformán semmit. „A tárgyak kötnek” –, mondta, s hogy milyen igaza volt, ezt csak most érzem igazán, amikor minden probléma forrása az Elemér által hátrahagyott sok kulturális érték, amikkel szemben erkölcsi felelősséget érzünk.

1923–25 között az Ellenzék irodalmi mellékletének volt a szerkesztője. Kibővítette a vasárnapi számot. Nagyon sokat dolgozott. Nálunk lakott a Majális utcában. Bizony elég kényelmetlen és primitív körülmények között. Jellemző a végtelen szerénységére és igénytelenségére. Két szobánkon kellett átmennie, hogy az ő kicsi szobájába lépjen. Igaz, keveset volt otthon, a szerkesztőség, a munka, a kávéházi élet, ahol az írók találkoztak, de főleg az Óváry-ház, lefoglalták nap közben. Ebéd után lepihent, mert rendszerint nagyon későn feküdt le. Ilyenkor diktálta le nekem prima vista a VIII. osztályban tanult Vergilius Aeneisének fordítását, amit én egy füzetbe írtam, s másnap reggel már vártak az osztálytársak, s a füzet sorra járt az osztályban. Mire a latinóra következett, már mindenkinek ott volt a könyvében kis cédulára írva a fordítás. Ment is az mindig kitűnően a felelőnek, de ha boldogult Márton István megkérdezte egy szónak a jelentését, arra már nem kapott feleletet. De ez egyáltalán nem hozta ki flegmatikus természetéből. Tudomásul vette a dolgot, éppúgy mint azt is, hogy magyar irodalomból, filozófiából senki sem tanult, de nem is volt mit. Néhánysoros primitív jegyzeteket diktált, ezeket mindenki kitette a padra, s leolvasta, anélkül, hogy bár azt a fáradságot vette volna, hogy megtanulja.

1920-ban Budapesten bemutatták Csokonairól írt egyfelvonásos darabját, a Vitéz Mihály a halál révént. 1924-ben Kolozsvárt is előadták. Az Ellenzékben megjelent Csokonai születésének 150-ik évfordulóján, bírálatban megdicsérik, de a cikkíró kifogásolja, hogy tehetségét fordításokra használja. „Többet követelek tőle annál, amit mutat, mert sejtem, hogy sokkal többet tudna adni… és mi meg vagyunk győződve róla szentül, hogy Kuncz Aladár eddig is nagyon értékes és hasznos művészi pályáját nem fogja befejezni maradandó kötetek megírása nélkül.”

Ebéd után mentem Dadihoz lelki problémáimmal is. Melyik tizenhat éves lánynak nincsenek? Akkor vezetett és véletlenül megmaradt naplómat lapozgattam. Egyik este, úgy látszik, akkor otthon volt, bementem hozzá. Beszélgettünk, észrevette rajtam, mennyire bánt, hogy az, akit egész délután vártam, nem jött el. Dadi megkérdezte: „Hát olyan nagyon szereted ezt a gyereket?” Én csak elkezdtem sírni. Erre azt mondta: „Fiam, a szerelem nem tény, csak egy állapot, el kell viselni, mint egy betegséget. Csak ne mutasd, hogy szereted, azért, hogy viszontérzelmeket árassz, mert az rossz taktika.” Egész este ennek a hatása alatt voltam, s elhatároztam, hogy eszerint fogok cselekedni. (Nem valószínű, hogy olyan okos is voltam, és megtartottam.)

Ez az érzés, amiről írtam, nem átmeneti fellángolás volt, hanem évekig tartó reménytelen érzelem. Mennyire ismert engem Dadi, az onnan látszik, hogy még évek múlva is visszatér levelében erre. 1931. január 14-én írt levelében írja: « …Je sais que tu nourris quelque fois des espérances au sujet de tes sentiments passés. Je n’approuve pas cela. Même tes sentiments ne pourront jamais renaître, quant à ce garçon, il n’avait jamais le vertige d’une passion à côté de Toi. Il est d’ailleurs un jeune homme très intelligent, j’attends beaucoup de lui. […] Je te conseillerais avec plaisir que tu le gardes au moins pour ton ami, pour un compagnon d’esprit avec qui tu peux faire la correspondance etc. Mais même en cela je ne vois rien de bon pour toi. Il est tissu d’une matière tellement autre que toi… » („Tudom, hogy néha reményeket táplálsz elmúlt érzéseiddel szemben. Nem helyeslem ezt. Még a Te érzéseid sem születhetnek többé újra, és ami azt a fiút illeti, ő soha nem érezte Veled szemben a szenvedély szédületét. Különben nagyon okos fiatalember, sokat várok tőle. […] Szívesen tanácsolnám, hogy őrizd meg mint barátodat, mint szellemi társadat, akivel levelezhetsz. De még ebben sem látok semmi jót számodra. Ő egészen különböző természet, mint te…”)

Ma is álmomban megjelenik időnként ez a valaki; fiatalok vagyunk, mint akkor, amikor együtt sétáltunk a Házsongárdi temetőben, a Botanikus kertben. Ő tizenkilenc éves, én tizennyolc. Reggel arra gondolok, írni kellene neki, mielőtt a függöny legördül, de azután lemondok róla. De ha eszembe jut, nagy szeretettel gondolok rá, mint azokra, akik az életben nekem sokat jelentettek. Gyakran olvasom csodálatos könyvét, a Római muzsikát. Óriási tudása nem új nekem. De mindig meghat, amikor elvesztett feleségéről ír. Huszonnyolc évig szerette, amíg élt. Nincs pátosz, nagy szavak. Egyszerűség, megrázó mélység, visszatartott fájdalom. Boldog asszony volt, akit így szerettek, s az is, aki szerette. Az élet legnagyobb ajándékát kapták mindketten.

1925 nyarán együtt nyaraltunk Dadival Doliéknál. Az érettségin túl voltam, felmerült a pályaválasztás kérdése. Dadi azt akarta, hogy ha már egyetemre megyek, válasszak nyelvszakot, tanuljak idegen nyelveket. A francia nyelvet ajánlotta, hiszen szeretete a francia kultúra iránt mindig megmaradt.

Hogy Dadi meddig lakott nálunk a Majális utcában, és mikor költözött Nagy Jenőékhez a Farkas utcába, nem tudom. De továbbra is úgy emlékszem, nálunk ebédelt. Anyuka vezette a másik épületben levő penziót, sokan ebédeltek nálunk, többet közt Lakatos Imre, Hunyady Sándor. Lakatos akkor maradt ki, amikor megházasodott, feleségül vette Ligeti Ernőné testvérét, egy Lengyel nevű színész elvált feleségét. Kedves volt, ahogy ez a nagyműveltségű, szerény ember viselkedett, amikor elhatározta, hogy megnősül. Amikor utoljára ebédelt nálunk, nem említette, hogy miért nem jön többet, de mi tudtunk róla Daditól, hogy másnap van az esküvője. Mi sem beszéltünk róla. Emlékszem, egyszer mondtam valamit Hunyadyról, s Dadi, aki szerette a tréfákat, azt mondta nekem, hogy visszamondta Hunyadynak, hogy mit mondtam róla. Mikor H. másnap jött ebédelni, én elbújtam a fürdőszobába, s amíg ott volt, nem lehetett [engem] kicsalogatni. Ő bizonyára félremagyarázta ezt a viselkedést, mert egész biztos, hogy Dadi nem szólt neki arról, amit mondtam. Hunyady és Dadi szerettek viccelődni egymással. H. egy kis cikket írt Dadiról és rólam az Ellenzékben. Címe Leányszív heroizmusa. A lump nagybácsi egy bálra báli ruhát akar venni kishúgának, aki egyetemista, kontyot visel, és aki közgazdasági okokból lemond a bálról és a báli ruháról.

Dadi jóformán minden estéjét Óváryéknál töltötte. Egy azóta elveszett levelében, amit Óváryék érdekében írt, elmondta súlyos anyagi helyzetüket, és azt, hogy mit jelent az Óváry-ház az erdélyi magyarság szempontjából. Emlékszem, azt mondja, enélkül ő sem maradt volna itt. Ezt el is hiszem, mert itt nagyon sok érdekes ember fordult meg, voltak rendszeres, mindennapi, valóságos családtagnak tekintett vendégek, de nem jöhetett Kolozsvárra valamilyen neves ember, aki az Óváry-házat elkerülte volna. Én ritkán mentem el oda Dadival, csak ha nem voltak vendégek, rendszerint a délelőtti órákban, amikor Olga néni egyedül volt. Nagyon szerettem őt, rendkívül finom, művelt, szelíd, halk teremtés volt, teljesen ellentéte a férjének. Én Óváry Elemért jóformán nem is ismertem, így nem is írok róla. Az Óváry-ház állandó vendége volt báró Bornemisza Elemérné Szilvássy Karola, aki mindenütt vezető szerepre törekedett, erőszakos egyéniség volt, azt hiszem politikai és társadalmi téren beleszólt mindenbe. Mindenesetre érdekes és színes egyéniség volt, én nem szerettem, valahogy mindig feszélyezett a vele való együttlét. Nem mulasztott el semmi nyilvános szereplést, a marosvécsi helikoni napoknak állandó vendége volt, jobban mondva mindig a háziak között említették. Ha Pesten volt, a miniszterelnöki palotában vendégeskedett, jó barátnője volt Bethlen Margitnak. A miniszterelnöki autó vitte a Herzog-klinikára a nagybeteg, híres író látogatására.²⁹ Nem tudom, miért ragaszkodott hozzá, hogy én felkeressem, néhányszor voltam nála. Akkor Grois Laci volt a barátja, de a múltjában nagy repertoárja volt, köztük Bánffy Miklós és mások. Egyszer mondta nekem Olga néni a pöffeszkedő újgazdag bankigazgatónék társaságát említve: akkor már inkább Karola. Ha így tesszük fel a kérdést, akkor bizonyára igaza is volt. Egy Grenoble-ba nekem írt levélben a család az Óváry-társaságot hibáztatja Dadi életmódjáért, és azért, hogy nem fejezi be, illetve nem írja meg a tervezett könyvét a fogságáról. Ezt Mártának írt válaszomból látom. Én is hajlamos voltam, hogy az Óváry-társaságot hibáztassam, de lehet, hogy tévedtünk. Mikor eljött az ideje, belső kényszer hatására megszületett a mű. A látszólag hiába eltöltött idő alatt érlelődhetett a megörökítésre váró élmény. Baráti társaságban, írók között, családi körben, nem egyszer felszínre törtek az emlékek, s talán ekkor kristályosodtak ki, hiszen a Fekete kolostor kéziratában szinte semmi javítás nincs.

Említettem, hogy Nyuszi elköltözése után a két szobának különböző lakói voltak. Nem sorolom fel őket, legföljebb megemlítem Kolbay Ildikót; Magyarországból ideszerződött koloratúr énekesnő volt, aki a Laci volt szobájában lakott. A nagyszobába rekvirálás útján került egy ügyvéd, Constantin Xantopol, aki aztán elintézte, hogy Kolbay Ildikónak más lakást adtak, ő ugyanis megnősült, és odahozta nálánál sokkal fiatalabb feleségét. A fiatalasszony sokat volt egyedül, gyakran járt be hozzánk, nagyon megszerettük, ő is minket. Nem tudom mennyi idővel a házasság után tragikus körülmények között halt meg. Megoperálták szülővárosában, a nyolcadik napon már haza akart menni, amikor tüdőembólia végzett vele. Öreg édesanyja egyetlen gyermeke volt, már elveszítette egy felnőtt korú leányát. Ez a tragédia hozta hozzánk közel Xantopolt. A gyász miatt sokat volt otthon, s Dadi, aki maga volt a megtestesült jóság és megértés, megérezte, hogy milyen sokat jelent a társasága a mélyen sújtott egyedülálló embernek. Gyakran járt be hozzá, mert neki volt rádiója, ami akkor nagy újdonság volt, és ott hallgattuk az adásokat. Emlékszem, egyszer Dadi azt mondta, hogy amint a hangok körülöttünk vannak, úgy lehetnek mellettünk halottaink lelkei is, de nincs eszközünk, hogy felfogjuk jelenlétüket. Sokszor gondolom, amióta szaporodik eltávozott szeretteim száma, bár igaz lenne Dadi mondása.

Az idő telt, meghozta Xantopolnak is a megnyugvást, sőt újabb érzelmet. Legkitartóbb és legesélytelenebb kérőm volt évekig. Én tizennyolc éves lettem, amikor nála ez az érzés kezdődött, s házassági szándéka évekig tartott. Ő negyven körül járhatott, s nekem soha eszembe sem jutott, hogy feleségül menjek hozzá. (Többször megkért, Dadinak is állandóan beszélt házassági szándékáról. Már Gyulafehérvárt tanítottam, amikor mondta Dadinak, hogy még egy utolsó kísérletet tesz, és ír nekem erre vonatkozóan. Erre írja Dadi nekem 1931. január 24-i levelében: « Il supportera sûrement ton refus, pourtant je le plains et je te plains aussi, qui dois recevoir la proposition d’une vie matériellement indépendante bien que sans amour, dans les circonstances si difficiles. Tu vois, les jeunes filles de ma génération n’étaient jamais exposées à des problèmes antigoniens. Mais d’autre part elles n’étaient jamais si indépendantes que vous autres. Chez elles de garder leur indépendance, c’était un héroïsme. Chez vous ce n’est qu’un devoir. » („Bizonyára el fogja viselni a visszautasításodat, mégis sajnálom őt, és sajnállak téged is, akinek fölajánlanak egy anyagilag független, bár szerelem nélküli életet ilyen nehéz körülmények között. Lásd, az én nemzedékem leányai soha nem voltak kitéve ilyen antigonéi problémáknak. Másrészről ők soha nem voltak olyan függetlenek, mint ti. Nekik hősiesség volt megőrizni a függetlenségüket. Nektek csupán kötelesség.”)

Dadival franciául beszéltek, s én az ő beszélgetésüket hallgatva bátortalanul, majd később bátrabban belekapcsolódtam a beszélgetésbe, s az első francia mondatokat akkor fogalmaztam meg. Mindezeket azért írom, mert Xantopol is nagyon szerette Dadit. Párizsból jövet felkereste a Herzog-klinikán, s Dadi halála őszintén megviselte. Dadi nekem írt leveleiben kedves tréfával említi az öregedő Don Juant. 1928. december 27-i levelében írja: « J’ai rencontré Xantopol l’autre jour et il m’a dit en taquinant que tu nous couperas la bouche³⁰ avec ton français si je seras de retour. (Tu ne lui as pas assez coupé la bouche jusqu’à maintenant, il me semble, car il m’a parlé avec un délice du refus que tu lui as fait encaisser. C’est vrai que ce délice était celui des amoureux malheureux que rendent leurs cheveux dans la souffrance.) » („Valamelyik nap találkoztam Xantopollal, és tréfásan mondta nekem, hogy hazatérve elvágod a szánkat a tökéletes francia tudásoddal. (Úgy látszik, nem vágtad el eléggé a száját, mert gyönyörűséggel beszélt a visszautasításról, amelyet tőled vágott zsebre. Igaz, hogy ez a szerencsétlen szerelmesek gyönyörűsége, akiknek a szenvedéstől kihull a hajuk.”) Dadi említi, hogy X. autón akart jönni Grenoble-ba, hogy meglátogasson, és hívta Dadit és Anyukát is. De aztán letett erről a szándékról. Felolvasott Dadinak egy tűzzel teli levelet, amit nekem írt. Dadi lebeszélte arról, hogy elküldje nekem, mondván, hogy a fiatal leányok többre értékelik a fiatalembereket, akik tudnak hallgatni. Erre X. összetépte a levelet.

X. néhány év múlva újra megnősült, egy fiatal nőt vett feleségül, aki iránt már régebben érdeklődést mutatott. További sorsáról nem tudok, bizonyára már ő is régen elhunyt. Hogy többet foglalkoztam vele, annak oka, hogy ez Dadival volt összefüggésben.

A Fekete kolostor hatása évtizedek múlva sem kisebbedett. Sári, Doli lánya 1970-ben levelet kapott Budapestről Müllner Vilma nevű [feladótól] (Bp. Alkotmány utcai lakásról), aki megtudva, hogy Sári rokona volt Kuncz Aladárnak, arra kérte, írjon neki egyet s mást Dadi életéről. Ő a Fekete kolostort fiatalkorában olvasta, nagyon megragadta, és öregkorában visszafordult fiatalkori olvasmányaihoz, melyek akkor élményt jelentettek számára. Sári kérésére én írtam neki kb. egy oldalt, amiben emlékezetem szerint leírtam Dadi néhány jellemző vonását. Müllner Vilma Török Sándor budapesti írónak is írt, érdeklődött tőle is Dadiról, akinek könyve – mint ő írta – fiatalkorában nagyon megragadta. Török Sándor 1970. augusztus 17-én válaszolt Müllner Vilmának.

Ennek a levélnek a másolatát küldte el Müllner Vilma Sárinak.

„Kedves Asszonyom! Nagyon meghatott boldogult Kuncz Aladár iránti szeretete, becsülése. Alább röviden leírom azt, amit Kuncz Aladárról így egy levél keretében közölni akarok.

1923-24-ben ismerkedtem meg vele. Ő akkor, gondolom, olyan 30-35 éves lehetett, én húszéves voltam, és a kolozsvári Ellenzék című lapnál kezdtem pályámat. A szerkesztőm – az Ellenzék szerkesztője – Kuncz Aladárt volt. Kuncz Aladárt a szó szoros értelmében mindenki nagyon szerette. Erős, nemes alkatú, szép férfi volt, nagyon művelt, nagyon jó ember – és ha viselt is sebeket befelé, kifelé nagyon nagy humorral fordult. A szó igaz értelmében »mulatságos« tudott lenni. Sok-sok barátja vette körül az újságíróclubban, ahol délután vagy esténként, főként esténként, vagy ha benézett egy órára délelőtt a New York kávéházba, ott az akkori magyar kulturális élet igen kedves, soktehetségű emberei vették körül. Láttam Őt Kacsó Sándor, Tamási Áron, Kemény János báró, Nyírő József, Szász Árpád, Szász Endre, még egyszer az öreg Benedek Elek apó társaságában is. Mindig nagyon szerényen viselte azt, hogy Ő került a középpontba.

A Majális utca elején lakott egy rokonánál, akinek két sudár leánya volt, azok bálványozták Dadit, s minthogy én is ott laktam az emeleti panzióban, gyakran láttam őket, amint két szép lány hozzásimulva, karonfogva fordultak be a Jókai utcába. A »fekete kolostoron« akkor már túl volt.

Úgy emlékszem, hogy egész ifjúkorában a Nyugat (budapesti irodalmi lap) egy novellapályázatán első díjat nyert, ötven vagy száz koronát, s mint nagyon francia műveltségű ember ebből rögtön Párizsba utazott. Végtelen tisztasággal szenvedte végig Noirmoutiert. Pesten azután sokat beszéltem róla, illetve beszélgettünk Németh Andorral, aki vele volt a francia rabságban. Mai napig is sokat gondolok Rá, és nagyon szeretem.

Tisztelettel köszönti,

Török Sándor”

Sáritól úgy hallottam, hogy Müllner Vilma azóta meghalt, de még halála előtt elküldte nekünk Török Sándor szép levelét.

1927-ben eladták a Majális utca 5. szám alatti házat, és mi a Fürdő utca (ma Pavlov utca) 6. szám alatti házba költöztünk. Ez a lakás sokkal szebb és jobb beosztású volt, mint a Majális utcai. Dadinak itt különbejáratú szobája volt. Dadi 1926 óta az Ellenzék egyik szerkesztője volt, ez a munka azért esett nehezére, mert korán kellett kelnie, neki, aki mindig nagyon későn került ágyba. Az ő élete házon kívül folyt. Sok barát, ismerős, Újságíróklub, Palace bár, kávéház, ahol irodalmi megbeszélések voltak, este Óváryék – szóval intenzív társasági életet élt. Benamy emlékirataiban említi Kaszab Annát, akihez eljárt, Szántó György is emlékezik, hogy társaságban találkozott vele. Mindenki kedvelte. Ha valaki jött Pestről, vele biztos találkozott. Nagy Endrével együtt volt, amikor beszólt a Majális utcában az ablakon. Móricz Zsigmondot ő kalauzolta Codarceaékhoz. (Engem elvitt látogatóba Codarceaékhoz azzal az elgondolással, hogy gyakoroljam Codarceánéval a román nyelvet, de én olyan kezdetleges nyelvismerettel rendelkeztem, hogy hamarosan elmaradtam tőlük.) Nem tudom leírni, hogy pontosan kikkel érintkezett. Nagyon szerette az embereket, és azok is őt. Emlékszem, már a Fürdő utcában laktunk, mikor egy züllött kinézésű, rongyos emberrel jött haza. Ez az ember – olvasom Tüzes Margitka³¹ visszaemlékezéseiben (Szabédi: A haldokló halhatatlan című cikkében) – beállított a szerkesztőségbe, segítséget kért, mondván, hogy rossz ruházata miatt nem kap munkát, az emberek nem bíznak benne. Dadi rögtön intézkedett. Neki adta egy világos barna öltönyét, cipőt, inget, zoknit, teljesen felöltöztette. Valóban krisztusi lélek volt – ahogy tréfásan ő mondta néha.

A mi életünk csendben folyt. Nálunk laktak Sári és a Papp leányok, nem is tudom, Anyuka hogy helyezett el mindenkit. Én Anyukával egy szobában aludtam, a Dadi szobája mellett. Mikor hazajött este, félálomban is tudomásul vettem, s jó éjszakát kívántam neki. 1929. február 4-i levelében írja nekem Grenoble-ba: « Tu peux me croire, je suis un peu abandonné. Quand je rentre tôt à la maison, de la chambre voisine personne ne dit : Bonne nuit, Dadi. De beaux rêves. Sûrement c’est pour cela qui j’ai si rarement de beaux rêves. » („Elhiheted, kicsit el vagyok hanyagolva. Ha korán jövök haza, senki sem mondja a szomszéd szobából: Jó éjszakát, Dadi. Szép álmokat. Bizonyára ezért vannak ritkán szép álmaim.”)

Ebben az időben már harmadéves egyetemista voltam, eléggé el voltam foglalva, már megkezdődtek a mintatanítások is a gyakorló gimnáziumban.

1927. augusztusában Kőrösön voltunk. Dadi ekkor Marosvécsen töltött két hetet, ahogy augusztus 19-én írt leveléből látom, melyet még Kolozsvárról írt. Ebből a leveléből látszik, hogy már ekkor felvetődött a franciaországi ösztöndíj kérdése. Az én franciaországi ösztöndíjam ügyében két álláspont volt. Az egyik valószínűleg a György Lajosé, a másik Balázs András státusi tanügyi referensé. Dadi a következőket írta:

« Maintenant je te réfère ce que j’ai fait dans l’affaire de ta bourse. M. Xantus dont l’opinion est très importante, ne dit pas des choses bien réconfortantes. Selon lui cette bourse n’existe plus et il n’y a aucun espoir de la prendre. D’autre part M. Balázs m’a sommé directement de faire une demande en ton nom et d’y joindre les copies de tes examens universitaires. Aujourd’hui je parlerai à Manga de fouiller dans tes choses et de me procurer, si c’est possible, tes papiers d’examen. L’affaire est bien urgente. Il m’a donné trois jours de délai. Quant à mon impression personnelle : tu peux espérer autant que non. Il y a 50% de probabilité. » („Most beszámolok neked arról, hogy mit intéztem az ösztöndíjad ügyében. Xantus, akinek a véleménye igen fontos, nem mond nagyon biztató dolgokat. Szerinte ez az ösztöndíj már nem létezik, és semmi remény nincs az elnyerésére. Másrészről Balázs egyenesen felszólított, hogy írjak a nevedben egy kérvényt, és mellékeljem az egyetemi vizsgáid másolatát. Ma fogok beszélni Mangával, hogy kutasson a dolgaid között, és ha lehetséges, szerezze meg a vizsgairataidat. A dolog nagyon sürgős. Három napot adott nekem. Ami pedig a személyes benyomásomat illeti: remélhetsz is, meg nem is. 50% a valószínűség.”)

Mint később megtudtam, katolikus részről sokan ellenezték, hogy én kapjam meg az ösztöndíjat. Egyik érv lehetett, hogy a Katolikus Státusnak csak fiúiskolái vannak, nőt nem alkalmazhat. Ezt csak én gondolom. A valóság, azt hiszem az lehetett, hogy Dadi ellenségei igyekeztek ezzel ütni Dadin. Olyan kijelentések jutottak vissza hozzám, hogy a nagybátyja miért nem küldi ki, ahelyett, hogy a Palace bárban költi a pénzt. Még Dadi kellett engem vigasztaljon, annyira fájt nekem, hogy őt bántják. A hivatalos irodalom képviselői sem tudták megbocsátani neki, hogy vezető szerepet visz az irodalomban, amit helyzetüknél fogva maguknak igényeltek. Azt hiszem különösen György Lajos támogatott velem szemben egy fiút. De Balázs kanonok, aki iránt ma is szeretetteljes hálát érzek, mellettem döntött az ösztöndíj elérésében. Így sikerült nekem Balázs kanonok jóvoltából fiatalságom legszebb két évét Franciaországban töltenem. A mi anyagi viszonyaink soha nem tették volna lehetővé a kétévi külföldi tanulmányutat.

Már nem emlékszem, milyen hatást tett rám a tény, mikor megkaptam az ösztöndíjat. Dadi úgy döntött, hogy ő is elkísér Franciaországba. Bányai László a Kitárul a világ című könyvében leírja a Grenoble-ban töltött első napjainkat. Dadival Pestről indultunk. Nem mi vettük meg a vasúti jegyet, Dédi bácsi vétette meg, és tévesen állították ki: ahelyett, hogy Genfen keresztül szólt volna a jegy, Bázelen keresztül adták. Pestről indulva összetalálkoztunk egy csoport magyarországi diákkal, akik szintén Grenoble-ba igyekeztek. Bécsben át kellett szállni, volt kétórai időnk, amit arra használtunk fel Dadival, hogy kocsiba ülve bejárjuk a két óra alatt látható helyeket. Emlékszem, hogy voltunk a Szent István-templomban, és átmentünk a Burg kapuján is. Másra nem emlékszem. Mikor visszaérkeztünk az állomásra, útitársaink a rájuk bízott csomagjainkat személypoggyászként adták fel. Sok volt a csomag, mindenki magával törődött, így a mieinket tették fel személypoggyászként a svájci határig. Erre biztos sokat kellett ráfizetni.

Mikor megérkeztünk Zürichbe, Dadi leszállt, hogy átjavíthassa jegyeinket, hogy ne Bázelen, hanem Genfen keresztül menjünk Grenoble-ba. Én a csomagokkal felszálltam a Genf felé induló vonatra. Egyszercsak azon veszem észre magam, hogy a vonat elindul, és Dadi még nem szállt fel. Elképzelhető a rémületem, ott maradtam jegy, pénz és útlevél nélkül. Én a kalauznak franciául, a velem egy kupéban utazó pesti fiú németül magyarázta, hogy mi történt. Zürichtől Genfig egyfolytában sírtam, s így sajnos nem tudtam gyönyörködni a csodálatosan szép svájci tájakban. A kalauz párszor megkérdezte, hogy nem váltom-e meg a jegyet, amire mindig ugyanazt válaszolhattam. Így érkeztünk meg Genfbe. Ott bevitt az állomásfőnök irodájába, mint jegy nélküli utast, azt mondták, ha megjön a nagybátyám, mutassuk meg a jegyet. Én ott maradtam a peronon, s vártam a Zürichből érkező vonatot. Egy óra múlva robogott be a vonat, s leírhatatlan megkönnyebbüléssel láttam Dadit leszállni az egyik vagonból. Ő is megkönnyebbült, látva engem. Őt az nyugtalanította, hogy mit fogok én csinálni, esetleg letesznek, mint jegy nélküli utast, s én beülök sírni egy váróterembe. Ettől tartva minden állomáson leszállíttatta a kalauzt, hogy nem tettek-e le jegy nélküli utast. A genfi állomáson bementünk az állomásfőnök irodájába, és a Dadi vonatjával jött kalauz láttamozta a jegyet. (Az állomásfőnököt s az én kalauzomat nem is láttam. Erre az ijedtségre – mondta Dadi – nem is megyünk tovább, elmentünk egy szállodába, majd Baranyai Zoltánékhoz. Ők este társaságba voltak hivatalosak, Dadi engem elkísért a szállodába, ő meg elment Baranyaiékkal. Másnap továbbmentünk Grenoble-ba. Dadi ezt a kis kalandunkat megírta az Ellenzékben közölt riportban. Genfben vett nekem Dadi egy kis ezüstórát, amit sajnos megnagyobbíttattam, amikor sárgaságban feküdtél. Ezzel el is intéződött az óra sorsa: nagy lett, egy hivalkodó Doxa számlapot tettek rá. Nem járt azután, ma is megvan a kis ezüst tokja, de már nem az, ami volt.

Grenoble-ban én bevonultam a Protectionba (Protection de la Jeune Fille) ahonnan este 7 óra után nem lehetett kijönni. Dadi egy penzióba ment, ahova Bányai Laci vitte el. Grenoble-i tartózkodásáról Bányai Laci a Kitárul a világ című könyvében számol be. Dadi néhány napot töltött Grenoble-ban. Megérkezésünk másnapján értem jött a Protectionba. Én türelmesen vártam, eszembe sem jutott, hogy kimenjek körülnézni. A Le rouge et le noirt olvastam, Stendhalnak, Grenoble nagy szülöttének a regényét, amit Dadi megvett nekem. Emlékszem, nagyon meg volt lepve, bizonyára arra számított, alig várom, hogy egy kicsit bebarangoljam a környéket, ismerkedjek az idegen várossal, mely hónapokra otthonom lesz. Kaffka Margit példáját említette, aki Párizsban, míg kint a tömeg július 14-ét ünnepelte az utcán, ő nyugodtan olvasott szállodai szobájában. A húszéves diáklány és a befutott írónő egyformán reagált a külső világra.

Grenoble-ban együtt kerestük fel Stendhal szülőházát, ő meg, mint Bányai említi, a könyvtárban Stendhalról szóló monográfiákat lapozgatott. 1929. február 15-én hozzám Párizsba³² írt levelében írja, hogy menjek el a Rue Vaugirard-ba az Hôtel Malherbe-be. « Tu peux y chercher mes souvenirs comme nous avons cherché ceux de Stendhal à Grenoble. Tout cela est si loin de toi et de moi aussi peut-être qui dois encore faire quelque chose de très beau pour mériter cette comparaison avec Stendhal. » („Te ugyanúgy keresheted ott az én emlékeimet, mint ahogy Grenoble-ban a Stendhal emlékeit kerestük. Mindez oly messze van tőled és talán tőlem is, akinek még valami nagyon szépet kell írnom, hogy megérdemeljem a Stendhallal való összehasonlítást.”)

Bányai ugyanabban a könyvében leírja, hogy került Dadi a penzióban, ahol megszállt, egy francia társaság középpontjába, s reggel háromig együtt volt a társaság, s Dadi vitte a szót. (Ahogy Török Sándor is írta: „Mindig nagyon szerényen viselte azt, hogy Ő került a középpontba.” (Erre én is tudok egy esetet. Meg voltunk hívva egy ismerős családhoz, ahol a nyolcvanéves nagymama, a negyvenes háziasszonyok, a házilány és mi tizenévesek nem tudtunk mit kezdeni egymással, sivár volt a hangulat. Egyszercsak megjelent Dadi. Átlátta a helyzetet, és az ő hatására leomlott a nemzedéki válaszfal, és kellemes estét töltöttünk együtt.)

Dadi néhány napig maradt Grenoble-ban. Még a vonaton megismerkedtünk egy bájos, tipikusan szláv arcú leánnyal, Wanda Doberskával. Wanda lengyel földbirtokos családból származott, azt hiszem nyelvet tanulni, szórakozni jött Grenoble-ba. Velem megismerkedve jött ő is a Protectionba, de ennek a kötöttsége nem volt ínyére, és hamarosan elköltözött. Dadi néhány napot Grenoble-ban töltött, majd Genfben egy hetet, innen direkt Kolozsvárra utazott.

A Protectionban jóban voltam Wandával, egy kanadai nővel és egy francia leánnyal, akinek a szülei a Dauphinéből vándoroltak ki Amerikába, s egy Marie nevű lengyel lánnyal. A napok egyformán teltek. A Protection vezetője egy abbé volt, segítőtársa egy idős nő, Mlle Dussert. A szobám kellemes és tiszta volt. Látogattam az egyetemi előadásokat, nyelvvizsgára készültem, olvastam, kiejtést gyakorló órákat vettem. Bányait kivéve kerültem a magyar társaságot, hogy többet beszéljek franciául. (A nyelvvizsgán a második lettem, száznemtudomhány közül. De ez nem csoda, mert minden komolyabb nyelvi tudás és ismeret nélkül jelentkeztek a vizsgára. A fogalmazás tárgya Mme de Staëlnek valamelyik művéből vett idézet volt, amely szerint az utazás a legszomorúbb örömök(?) egyike, három szempontot is felsorol, hogy miért. Én mindhármat megcáfoltam, az természetes is volt, hiszen én az első nagy utazás örömét élveztem. A feladatot sikerrel oldottam meg. A nyelvmesteri oklevelet ma is őrzöm, hasznát nem vettem, mert egyetemet végeztem. Ez a diploma különben bon pour l’Orient³³ volt.)

Wanda tehát elment a Protectionból. Állandóan lengyel társaságban forgott, néhányszor én is elmentem oda, aztán kimaradtam. (Hazájába térve Wanda felkeresett engem Párizsban. Sokáig őriztem a névjegyét, melyre a címét felírta. „Itt mindig megtalálsz engem” – mondta. Vajon a történelmi változás hova sodorta a földbirtokos családot? Sohasem fogom megtudni.)

Valószínűleg a Wanda hatására fordult meg az én fejemben is, hogy otthagyom a Protectiont. Ezt megírtam Édesanyámnak. Íme a Dadi válasza: « J’ai appris de ta mère que tu penses sérieusement à ce que tu quittes la Protection. Je ne veux pas t’influencer mais pour le moment (et le moment peut durer 2-3 mois, même plus) je ne peux pas imaginer une meilleure place pour toi que celle de la Protection, malgré les ennuis qu’on y trouve à coup sûr. Tu n’as pas assez d’argent pour une pension de bonne renommée, les autres d’autre part sont des endroits insupportables pour une jeune fille de bonne famille. Je ne craindrais pas, comprends bien, que tu feras des bêtises. Mais il y a aussi une hygiène de l’âme dont on ne peut se passer facilement. Ces milieux des pensions bon marché sont dégoûtants même alors si on ne suit pas le principe de vie exercé par leurs locataires. » („Megtudtam Anyádtól, hogy komolyan fontolod, hogy elhagyd a Protectiont. Nem akarlak befolyásolni, de ebben a pillanatban (és ez a pillanat két-három hónapig, sőt tovább tarthat) nem tudok jobb helyet elképzelni számodra, mint a Protectiont, annak ellenére, hogy bizonyosan van egy-két gond vele. Nincs elég pénzed egy jóhírű panzióra, a többiek viszont elviselhetetlen helyek egy jó családból való lány számára. Értsd meg jól, nem attól félek, hogy ostobaságokat fogsz elkövetni. De van lelki higiénia is, amit nem nélkülöz könnyen az ember. Az olcsó panziók világa undorító, még akkor is, ha az ember nem követi a lakók életvitelét.”)

Grenoble-i útjáról Dadi cikkeket írt az Ellenzéknek. Ugyanabban a levelében írja, hogy elküldte nekem az Ellenzék 6. számát. Azt írta, hogy a Beszél-e ön franciául? című cikk egyik példányát adjam át M. Ronzynak (az egyetem egyik vezetőjének), és adjam át üdvözletét is. Én elvittem a cikket, de előzőleg lefordítottam franciára. (Nem emlékszem, kijavíttattam-e valakivel a fordítást, ha nem, úgy nagy bátorság volt odaadni. M. Ronzy viszonzásul egy Grenoble-ról szóló dedikált könyvet adott nekem. Ma is megvan.

Decemberben Baranyaiék meghívtak karácsonyra. Természetesen nem mentem el. Szegényes garde-robe-om, kevés pénzem nem tették lehetővé ezt a látogatást. Nagyon szomorú volt az első magányos karácsonyeste. Éjfélkor lementem az éjféli misére, azt hiszem először és utoljára életemben. Úgy emlékszem, ezidőtájt volt, hogy este megyek be a szobámba, és megcsap a mimóza csodálatosan finom illata. Mikor felgyújtottam a villanyt, gyönyörű virágkosár tele mimózával tűnt a szemembe. Mellette egy doboz kandírozott gesztenye. Xantopol küldte Dadi penzióbeli francia ismerősének segítségével. Mit jelentett volna nekem ez a figyelem, ha olyantól jön, aki kedves nekem. De ez nem adatott meg számomra.

Karácsony napján Dadi is írt nekem. Hosszú levelet küldött, újévi jókívánságait tolmácsolja Mlle Bussert-nek és M. l’Abbénak, majd így folytatja: « …à toi aussi, ma bien chère petite, je te souhaite toute sorte de bonnes choses. Sois saine, sois honnête toujours, apprends bien le français, sois heureuse. C’est quelque chose en quoi tu ne crois guère. Tu te trompes, petite. Il ne faut pas aspirer à une fougue de bonheur. Il faut plutôt chercher l’harmonie entre l’esprit et le cœur. Sois bonne, sois généreuse. Il y a des gens qui veulent à tout prix rire, paraître, vivre en grands gestes ; ils acceptent même la souffrance s’ils peuvent sangloter et faire des grandes scènes. Ne cherche pas et n’attends pas cette vie. Sois contente de sourire, reste plutôt dan l’obscurité, vis dans l’intimité et, s’il le faut, accepte la douleur, ne garde qu’une petite larme dans tes yeux. Mais alors aussi n’oublie pas de sourire. C’est toujours comme ça que tu dois penser à moi, même si je ne serai plus. Et c’est comme cela que tu dois regarder les grands et les petits événements de cette vie, laquelle malgré tout mérite d’avoir été vécue. » („…és neked is, nagyon kedves kicsikém, mindenféle jókat kívánok. Légy egészséges, légy mindig becsületes, tanulj meg jól franciául, légy boldog. Ez olyasmi, amiben te egyáltalán nem hiszel. Tévedsz, kicsim. Nem zajos boldogságra kell vágyni. Inkább az ész és szív összhangját kell keresni. Légy jó, légy nagylelkű. Vannak, akik mindenáron nevetni akarnak, feltűnni, nagy gesztusokkal élni; még a fájdalmat is vállalják, ha zokoghatnak, és nagy jeleneteket rendezhetnek. Ne ilyen életre törekedj, ne erre várj. Elégedj meg, hogy mosolyoghatsz, maradj inkább a háttérben, élj bizalmas körben, és ha kell, vállald a fájdalmat, csak egy kis könnyet őrizz meg a szemedben. De akkor se felejts el mosolyogni. Mindig így kell gondolnod rám, akkor is, amikor már nem leszek. És így kell nézned a kis és nagy eseményeket ebben az életben, amelyet mindennek ellenére megéri végigélni.”)

Milyen boldogságot okoztak a hazulról jött levelek. Mikor lementünk ebédelni, a tányérunk mellett találtuk őket. Édesanyám és Dadi szorgalmasan írtak, s ezáltal megkönnyítették az első idők magányosságának elviselését. Emlékszem, karácsony délutánján az ágyamon feküdtem és sírtam. Először töltöttem távol a karácsonyt a családi körtől, távol azoktól, akiket annyira szerettem.

De természetesen megszerettem Grenoble-t is, és megszoktam az önállóságot. A nap nagy részét nyelvtanulással töltöttem.

Márciusban az egyetem által szervezett provence-i kiránduláson vettem részt: Arles, Nîmes, Avignon. Előzőleg elolvastam Daudet Levelek a malomból című munkáját, amely csodálatosan közel hozta hozzám Provence levegőjét. Ez az irodalmi élmény tette lehetővé, hogy hozzáférhetőbb lett számomra ennek a tájnak a sajátos szépsége, lelkülete. Az első éjszakán szörnyű rosszul lettem, ételmérgezés lehetett, egész éjjel nem aludtam, társaim aggódva figyeltek, magyarul hívtam édesanyámat, semmi sem maradt bennem (ez volt a jó). A következő délelőtt a szobánkban kellett maradnom, s lemaradtam a tervezett kirándulásról a Földközi-tengerre (40 km-re voltam tőle). Ezt még most is sajnálom. A tengert – a Fekete-tengert – először és utoljára 1958-ban láttam.

A Provence-ban tett kirándulás alkalmával megtekintettük a rómaiak idejéből megmaradt alkotásokat. Orange-ban a diadalívet, Nîmes-ben a színházat és az amfiteátrumot, Avignonban végigsétáltam a Rhône-on levő híres hídon, amely csak félig van meg, és a közepén két kápolna van egymás fölé építve. Meglátogattuk a Pápák palotáját, ahol a pápák az avignoni fogságuk alatt tartózkodtak. A híres Pont du Gard belsejében is átmentem a másik oldalra. Ez a rómaiak idejéből fennmaradt vízvezeték akkor is kitűnő állapotban volt, éppúgy, mint a többi római kori emlék.

Mielőtt Bányai elutazott volna Párizsba, felmentünk az Alpokba Saint-Nizier-be³⁴ villamoson, Marie, a lengyel leány, Hortense (az amerikai francia leány) és kanadai barátnője. Nyaktörő úton, megfelelő turistafelszerelés nélkül ereszkedtünk le. A sziklába erősített vasrudakba fogózkodva mentem időnként, míg balra tőlem szakadék tátongott. Csak tapasztalatlan fiatalok vállalkozhatnak ilyen kirándulásra, de végül leértünk, és én végezetül beleestem egy csipkebokorba. De szép volt a kirándulás, ragyogó napsütésben blúzra vetkőzve jártunk a hóban 1200 m magasan, míg a gazdagok számára fenntartott üdülőben barnára sült hasú nő villásreggelizett ujjatlan ruhában a teraszon.

Dadi beszámol leveleiben az otthoni eseményekről. 1929. február 4-én írt levelében a következőket írja: « Demain il faut que je fasse une conférence chez les théologiens sur les critiques de Szabó Dezső (il attaquait dernièrement Makkai, auparavant Tamási, Benedek Elek etc.). Ne crains rien, je reste objectif et gentleman bien que je méprise cet homme. » („Holnap előadást kell tartanom a teológusoknak Szabó Dezső kritikáiról [nemrég megtámadta Makkait, azelőtt Tamásit és Benedek Eleket stb.]. Ne félj semmit, objektív és gentleman leszek, annak ellenére, hogy megvetem ezt az embert.”)

Februárt 28-án írt levelében említi: « Dernièrement j’ai fait une conférence sur Csokonai. Cela durait une heure et quart. J’avais une salle parée, comblée et comme on dit, un beau succès. Cela me fait du plaisir, parce que l’année prochaine je reviendrai professeur, et il parait que je n’ai pas perdu ma capacité de conférer. » („Nemrég előadást tartottam Csokonairól. Az előadás egy és egynegyed órát tartott. A terem fel volt díszítve, teltház volt, és ahogy mondani szokták, szép sikerem volt. Örülök neki, mert jövőre visszamegyek tanárnak, és úgy látszik, nem felejtettem el előadni.”)

A Pestre való végleges visszatérést többször említi leveleiben. Végig magyar állampolgár volt, és a tanári fizetését is folyósították. Az egész összegyűlt pénzét kölcsönadta Szász Böskének (húszmillió pengőt), aki egy panzióba fektette, ami csődbe ment, s Dadi egész pénze ottveszett. (Soha nem volt anyagias, és mindig kevés pénzből kellett kijönnie. Amikor a Fekete kolostorért járó honoráriumot megkapta, szomorúan mondta, hogy az egész rá fog menni a betegségére. Azt hiszem, a temetése, a koszorúk, a síremléke is ebből jött ki. Se a pénzt, se a sikert nem élvezhette.)

Az Ellenzék az akkor világszerte divatos Miss-választásba bekapcsolódott, valószínűleg a lap példányszámát voltak hivatva növelni az egyes számokban közölt szavazócédulák. 1929. márciusában kelt levelében Dadi azt írja, hogy nekem már 5737 szavazatom van, és az ötödik vagyok. Édesanyám nagy reményekkel nézett a szépségverseny elé (megérthető egy édesanyánál). Előttem van Édesanyám levele, melyben azt írja, hogy a szavazás már lezárul, én ötödik vagyok 14 502 szavazattal. (Béla – Manga férje – ráírta egy szavazócédulára: „Érvényes 500 szavazatra.” Beszámították?) Az első díj egy ékszer, a második egy bunda, a harmadik két hét a Gellért szállóban Pesten és még sok kisebb díj. Június 29-én volt a szavazás, én már akkor otthon voltam, természetesen nem vonultam fel a zsűri előtt, a Sétatéren néztem végig a kioszkban felvonuló „szépségeket”. Az első díjat Guráth Iluci nyerte, a másodikat nem tudom ki, a harmadikat Pálffy Piroska. Eszembe sem jutott, hogy én ilyesmin részt vehessek, és semmi sajnálatot nem éreztem, hogy önként kimaradtam a versenyből. Dadi nem lehetett ebben biztos, mert egyszer, amikor az Ellenzék szerkesztőségében összetalálkoztam Guráth Ilucival, és nem voltam hozzá elég kedves, láttam, hogy gondolkodóba esik, és mikor hazafelé menet egyedül maradtunk, láttam, hogy nagyon megkönnyebbült, mikor tisztázódott, hogy nem utólagos féltékenységről van szó, s véletlen volt, hogy nem voltam elég kedves, hiszen alig ismertem Ilucit. Rosszul esett volna neki, ha kicsinyesnek vagy talán irigynek talált volna. Ezt leírva Kemény János szavai jutnak eszembe a Dadiról szóló szép írásában: „Jobbá, emberebbé lett az, aki találkozott vele. Nem igyekezett meggyőzni senkit, de valahogyan áradt belőle a hit, hogy jobbak, emberebbek vagyunk, mint amilyennek látszunk, s ettől a belőle áradó hittől valóban megjobbultunk.”³⁵ (Én nagyon sokszor tapasztaltam ezt.)

Grenoble-ból Párizsba 1929. április 15-én mentem, nem akartam anélkül hazajönni, hogy Párizst ne lássam, hiszen a következő évi ösztöndíj csak reménység volt. Este indultam Grenoble-ból, és reggel érkeztem Párizsba. Az állomáson Bányai várt. A rue Berthollet-ban egy hotelben foglalt nekem szobát. Leraktuk a csomagot, és kimentünk a Szajna-partra. Esős, ködös időben láttam először a gyönyörű várost, ami eltakarta akkor előttem szépségét. Az a két hónap, amit Párizsban töltöttem, az ismerkedés és a munka ideje volt. Készültem a tanári vizsgára, sokat olvastam a Sainte-Geneviève könyvtárban, és Bányaival fáradhatatlanul néztük a várost. 1929. május 15-i levelében azt írja nekem Dadi: « Ainsi, ma petite, il faut que je renonce à mon voyage. Je regrette beaucoup non seulement pour moi, mais surtout pour toi. Tu aurais connu Paris d’une autre manière, si je suis là. Mais Paris est tellement riche. Et peut-être c’est mieux si on apprend à connaître sa richesse de degrés en degrés. Moi aussi je l’ai fait comme cela. Et bien que j’eusse été pauvre quand j’étais là pour la première fois, pourtant ces deux derniers mois vivent dans mon souvenir comme fondus en or. » („Ígyhát, kicsikém, le kell mondanom az utazásról. Nagyon sajnálom, nemcsak magamért, de különösen érted. Másképp ismerted volna meg Párizst, ha én ott vagyok. De Párizs annyira gazdag. És talán jobb, ha az ember lépésről-lépésre tanulja meg megismerni a gazdagságát. Én is úgy tettem. És ámbár szegény voltam, amikor először ott voltam, mégis az a két utolsó hónap mintegy aranyba öntve él az emlékezetemben.”)

Több levelében említette, hogy néhány hónapot szeretne Párizsban tölteni. Dátumokat közöl, határidőket tűz ki. Egyik levelében súlyos torokfájását említi, ami miatt el kell halasztani az utat, de amikor egészséges volt, akkor sem szánta rá magát az utazásra. 1930. április 12- i levelében végleg leszámol a párizsi út gondolatával.

Ha nem is jöhetett, tanácsaival állandó segítséget adott. 1929. május 15-i levelében írja, hogy örül, hogy jól érzem magam Párizsban. « Paris a – malgré tout – son charme et surtout elle est bien capable de nourrir notre ambition. C’est une ville incomparable, si on y veut et peut apprendre. Dis à Baumgarten, que je suis très reconnaissant à lui pour sa gentillesse envers toi et qu’il ne se fâche pas si je ne lui écris pas… Tu fais bien que tu vas aux environs de Paris. N’oublie pas de visiter Versailles, Fontainebleau. Cultive ton sens visuel c’est-à-dire occupe-toi un peu des beaux-arts et tâche de comprendre leur beauté. La beauté d’une église, d’un tableau, d’une forêt. Je te dis cela exprès. Tu as une capacité pour réfléchir, pour te délecter de la ligne d’une pensée, mais tu n’apprécies pas assez les lignes visuelles et auditives (beaux-arts, musique). Tu as l’occasion à Paris de donner une éducation à tes yeux. Vois, regarde, observe ! Et quand tu reviens ici, nous parlerons de ce que tu as vu. » („Párizsnak – mindennek ellenére – megvan a maga vonzóereje, és főleg igen alkalmas arra, hogy ambíciónkat táplálja. Páratlan város, ha ott az ember akar és tud tanulni.³⁶ Jól teszed, hogy kimész Párizs környékére. Ne felejts el elmenni Versailles-ba, Fontainebleau-ba. Fejleszd a vizuális érzékedet, vagyis foglalkozz kissé a képzőművészetekkel, és igyekezz megérteni a szépségüket. Egy templomnak, egy képnek, egy erdőnek a szépségét. Ezt szándékosan mondom neked. Van készséged a gondolkozásra, egy gondolat vonalának az élvezésére, de nem értékeled eléggé a vizuális és auditív vonalakat (képzőművészet, zene). Párizsban alkalmad van a szemed művelésére. Láss, nézz, figyelj meg! És amikor majd visszajössz, megbeszéljük, amit láttál.”) Ugyanebben a levelében írja, hogy menjek el a Vaugirard utcába a Malherbe szállodába, keressem meg a régi tulajdonosokat, akiké 1919-ben volt a szálloda, és ha megtalálom őket, adjam át szívből jövő üdvözletét. « C’est ma rue. Je l’ai habité plus qu’une année. C’est de la porte de cet hôtel que je suis sorti au mois d’août 1914 à 5 heures du matin pour dire adieu à Paris et à la vie – pour cinq années. Mes amis qui passent là quelquefois m’écrivent qu’ils entendent toujours la mélodie de La Cinquantaine que j’ai jouée au violoncelle. C’est ma rue. » („Ez az én utcám. Több mint egy évig laktam ott. Ennek a szállodának az ajtaján léptem ki 1914 augusztusában hajnali öt órakor, hogy búcsút mondjak Párizsnak és az életnek – öt évre. Barátaim, akik néha arra járnak, azt írják nekem, hogy még mindig hallják a Cinquantaine dallamát, amelyet gordonkán játszottam. Ez az én utcám.”³⁷* Érdekes véletlen, hogy amikor Bányai nekem szobát keresett, itt is megfordult. S mikor Dadi számára keresett panziót, erre gondolt. Ugyanis a szálloda időközben átalakult családi panzióvá.

1929 júniusában visszatértem Kolozsvárra. Az ösztöndíj kérdése a következő tanévre még nem dőlt el, de úgy határoztam, hogy mindenképpen leteszem a tanári vizsgát, hogy ha az ösztöndíjat megkapnám, gond nélkül élvezhessem a párizsi tartózkodást. Az egész nyár tanulással telt el, csak este mentem ki egy kicsit sétálni vagy napközben az egyetemi könyvtárba. Együtt tanultam Katával, mint egész egyetemi éveink alatt. (Gergely Kató VIII. osztályos koromtól legjobb és egyetlen barátnőm. 1944-ben deportálták, és nem jött vissza. A vagonban, amelyikben Németországba szállították, írt nekem egy szeretetteljes búcsúlapot. Azt írta, hogy nem fél a haláltól, vele van, akit szeret. Valami becsületes ember megtalálta, és postára tette. A lapot elkérte tőlem Bözsi, Kató testvére, aki Tordán élt, és megmenekült a deportálástól, aminek Kató öccsének kivételével az egész Gergely család áldozatul esett. Nem tagadhattam meg Bözsitől ezt az utolsó emléket, és neki adtam a lapot.)

A tanári vizsgát 1929 novemberében letettük, franciából nagyon jól sikerült, magyarból gyengébben, összehasonlító nyelvészetből alig, ezt csak azért vettük fel, mert három tanárnál kellett vizsgázni, s ebből még tudogattunk valamit. A fő az volt, hogy a vizsgát letettük, nem érdekelt, hogy csak átmenő jegyet kaptam. Auger³⁸ megelégedését fejezte ki a francia felkészültségemmel szemben, s ez volt nekem a fő, hiszen ezt vettem főszaknak. (Amikor megtudtam a vizsga sikerét, naivul azt hittem, hogy végeztem a vizsgázással, pedig még hány vizsgát kellett végigizgulnom.)

Az ösztöndíjat megkaptam, s ismét útra keltem, most már Katóval együtt. Az elkövetkező hónapok életem legszebb idejét képezik. Megszabadulva a tanári vizsga terhétől, most már minden időt arra használhattam, hogy olvassak, tanuljam a nyelvet, lássak minél többet. Dadi azt akarta, hogy készüljek a doktorátusra, s a következő témát ajánlotta: A francia kritika hatása a magyar kritika fejlődésére. Hogy ezt a munkát megkönnyítse, ideadta nekem egy pályamunkáját, amelynek a címe: A magyar irodalom történetének elmélete és módszerének fejlődése Toldy Ferenc óta. 1929 decemberében írt levelében részletes munkaprogramot ad, megírja, kiknek a műveit olvassam a francia kritikusok közül (Brunetière, Sainte-Beuve, Taine), milyen bibliográfiákat tanulmányozzak, készítsek jegyzeteket, fordítsak le részleteket az ő tanulmányából stb. És megígéri, ha karácsonykor kijön Párizsba, segítségemre lesz a munkában. És neki is fogtam, olvastam, jegyzeteket készítettem, de sehogy sem tudtam boldogulni. Minket nem szoktattak az egyetemen a kutatómunkához, mint a mai diákokat, s bizony be kellett vallanom Dadinak, hogy nem megy a munka. Az ő megértő szeretete felmentett ettől a feladattól, amit nem tudtam volna megoldani. Leveleiben állandóan biztat, hogy tanuljak, ugyanakkor megérti a nehézségeimet. « Quand je t’écris que tu travailles, apprennes la langue, ne crois pas que je pense à cela que tu fouilles toujours dans les bouquins et que tu bourres ta gentille tête avec toutes ces sciences qui ne valent pas ensemble autant qu’un de tes sourires heureux. » („Amikor azt írom neked, hogy dolgozz, tanuld a nyelvet, ne hidd, hogy arra gondolok, hogy állandóan régi könyveket bújj, és a te kedves fejedet olyan tudományokkal tömd, amelyek együtt sem érnek annyit, mint egyetlen boldog mosolyod.”)

(Néhány évvel ezelőtt legépeltem Dadi tanulmányát, amelyet ideadott nekem, hogy felhasználjam, és a nálam lévő hozzá és általa írt leveleket, és azokat, amikhez hozzá tudtam jutni, és beadtam a Kriterion Kiadóhoz. A kéziratot elfogadták, de nagyon lassan haladt a jegyzetelés és a szerkesztés. Most, mikor másolom azt, amit leírtam (1981. március 15.), még mindig nem tudok semmit a kézirat sorsáról. Nem tudom, egyáltalán lehozzák-e, habár most van halálának 50. évfordulója, és Kántor Kuncz Aladár „reneszánszáról” beszél a Cs. Szabó 75. születése napjára írt cikkében.³⁹ De arra gondolok, mégis jó, hogy beadtam, és talán ezzel megmentettem az esetleges elkallódástól.)

Dadi 1930. február 12-én írt levelében beszámol aradi útjáról. Ficzay Dénes Kuncz Aladár és Arad című cikkében⁴⁰* írja, hogy Kuncz Aladár előadást tart életének aradi vonatkozásairól a Kultúrpalotában Három aradi tartózkodásom címen. (1. Aradon született, és ötéves koráig itt élt az egykori líceumban, ahol apja igazgató volt. 2. Huszonhárom év múlva járt ismét Aradon Ady Lajos társaságában. 3. 1930 januárjában ismét Aradon járt, és előadást tartott Kós Károly társaságában. A Kölcsey Egyesület vendégei voltak, és ennek az előadóestjén vettek részt.) Erről az utolsó látogatásról írja az 1930. február 12-i levelében: « Ádi a fait avec moi mon voyage de la propagande littéraire. Le pauvre a pris froid à Arad, il était malade à Kolozsvár pendant deux semaines. Nous avons bien travaillé à Arad et à Nagyvárad. C’était fatiguant, mais cela valait la peine. Pour moi c’était un plaisir un peu douloureux de revoir Arad et surtout voir la maison après 40 ans ou je suis né. Ne crois que je l’ai reconnu tout de suite. Je suis venu par le côté, j’ai vu ses fenêtres, quelque chose de très connu m’a touché subitement et j’ai senti se lever des souvenirs, des images intérieurs qui furent ensevelis depuis longtemps en moi. J’ai rencontré aussi de vieilles connaissances. » („Ádi velem együtt jött irodalmi propaganda célú körutamra. Szegény meghűlt Aradon, két hétig volt beteg Kolozsvárt. Jól dolgoztunk Aradon és Nagyváradon. Fárasztó volt, de megérte. Számomra kissé fájdalmas öröm volt viszontlátni Aradot és különösen látni negyven év után a házat, ahol születtem. Ne hidd, hogy mindjárt ráismertem. Oldalról jöttem, láttam az ablakait, valami nagyon ismert hirtelen megragadott, és éreztem felújulni régi emlékeket, belső képeket, amelyek régóta el voltak temetve bennem. Régi ismerősökkel is találkoztam.”)

A leveleiben beszámol többi útjáról is, megfordult Marosvécsen, Marosújváron Teleki Ádinál,⁴¹* Budapesten. Kedvesen és humorosan számol be a családi eseményekről, és mindig talál alkalmat, hogy gondolkozásomat, életfelfogásomat formálja. Még a párizsi út előtt írja Budapestről (1927. szeptember 13.):

« Apprends, fais attention à ta santé et pour le moment sois plutôt homme que femme. D’être jolie et fêtée cela vaut aussi quelque chose. Mais il y a tant de jolies femmes. La concurrence est très difficile et coûte cher. Quand on n’est que femme, on devient si vite vide et vieille. Tandis qu’il n’y a pas de limite quand on veut se cultiver et de se faire un esprit, une individualité au-dessus du moyen. » („Tanulj, ügyelj az egészségedre, és egyelőre légy inkább ember mint nő. Az is ér valamit, ha valaki szép és ünnepelt. De annyi szép nő van. A konkurencia nagy és sokba kerül. Ha valaki csak nő, olyan hamar üres lesz és öreg. De nincs határa annak, ha valaki művelődni akar, átlag feletti elmét és egyéniséget csiszolva magának.”)

1930. április 22-i levelében írja: « J’ai lu avec un grand plaisir dans ta lettre que tu t’efforces toujours de te cultiver. Surtout cela me plait que tu ne comprends pas sous la culture un tas de connaissances mai bien un état d’âme particulier par lequel on est capable d’envisager la vie, les hommes et les choses sous un point de vue noble et supérieur. Crois-moi que c’est aussi une religion, [même] si cela n’est pas [aus]si primitive [que ce] qu’on a l’habitude d’appeler [une] religion. Il ne faut pas penser qu’on ne peut pas être religieux qu’à la manière de ses petites mères et des êtres simples. Celui ou celle qui est cultivé aujourd’hui esthétiquement, philosophiquement j’en suis sûr qu’il arrivera à une conception de vie si profonde et si simple que les religieuses, sans être forcé de se réduire et de se contenter des formes tellement primitives de la foi et de la vie. Ton chemin, ma petite, est un peu plus long que celui des âmes religieuses, mais il conduira aussi à une harmonie spirituelle laquelle vaut davantage même que la leur parce qu’elle est obtenue par un travail d’esprit et non par l’instinct. » („Nagy örömmel olvastam a leveledben, hogy továbbra is igyekezel művelődni. Különösen az tetszik nekem, hogy kultúra alatt nem ismerethalmazt értesz, hanem egy sajátos lelkiállapotot, amely által az ember képes az életet, az embereket és a dolgokat nemes és felsőbbrendű szempontból szemlélni. Hidd el nekem, ez is egy vallás, ha nem is olyan primitív, mint amit általában vallásnak neveznek. Nem kell azt hinni, hogy az ember csak az anyukája és az egyszerű lények módján lehet vallásos. Az, aki ma – akár férfi, akár nő – esztétikailag és filozófiailag művelt, eljut, meg vagyok győződve, egy olyan mély és egyszerű életfelfogáshoz, mint az apácák, anélkül, hogy be kellene érnie és meg kellene elégednie a hit és az élet annyira primitív formáival. A te utad, kicsikém, egy kicsit hosszabb, mint a vallásos lelkeké, de elvezet az is egy olyan lelki harmóniához, amely többet is ér, mint az övéké, mert az elme munkája által kapja meg az ember és nem ösztönösen.”)

Most, hogy ezeket a sorokat írom, végigolvastam a leveleit, amelyekből a szeretet, a féltés, a bizalom sugárzik. Amikor 1944-ben Pesten az óvóhelyen voltunk, a tőle kapott kis aktatáskában voltak az okmányaim, kevés kis értékem és a Dadi nekem írt levelei, s azok, amiket én írtam hozzá. Itt hagyott leveleimből alig találtam meg valamit, de ezek a levelek hiánytalanul megmaradtak.

A levelekben szó van a fogságáról szóló könyvről is. Ennek megírása állandóan foglalkoztatja. 1929 februárjában megírt belőle egy fejezetet, s beadta Áprilynak a Helikon számára. 1929. február 4-i levelében ezt írja nekem Grenoble-ba: « J’ai écrit un chapitre de mon livre sur la captivité. Son titre est : Danse macabre à Île d’Yeu. Cela va paraître dans le Helikon. Áprily en est très content. Il dit que je n’ai écrit jamais quelque chose qui soit si bon (c’est sont expression) et il est convaincu que je ne sais pas moi-même la valeur de ce que j’ai écrit. C’est possible parce que j’ai travaillé vraiment inconsciemment et je n’ai pas relu une seule ligne. J’ai donné le manuscrit à Áprily pêle-mêle, sans numéros de page parce que je n’osais pas lire encore une fois ce que je devais écrire. » („Megírtam egy fejezetet a fogságomról szóló könyvből. A címe: Haláltánc Île d’Yeu-n. A Helikonban fog megjelenni. Áprily nagyon meg van vele elégedve. Azt mondja, hogy sohasem írtam ilyen jót (ezek az ő szavai), és meg van győződve, hogy magam sem tudom, mennyire értékes, amit írtam. Lehetséges, mert majdnem önkívületben dolgoztam, és egy sort sem olvastam át. Összevissza adtam át a kéziratot Áprilynak, megszámozatlan oldalakkal, mert nem mertem még egyszer elolvasni azt, amit meg kellett írnom.”) Ezt az idézetet közölte Édesapád Kuncz Aladár című nagyon szép írásában, mely az Utunk 1966-os évkönyvében jelent meg. Amikor Áprily 1962-ben Kolozsvárt járt, és minket is felkeresett, megmutattam neki ezt a részt. Nem felejtem soha ezt a délutánt, mintha „szellemet idéztünk” volna, a Dadi emléke olyan jelenvaló volt, még akkor is, ha nem kimondottan róla beszéltünk. Mikor Áprily elment, megcsókolt engem, s kérte, írjam le neki ezeket a sorokat. Én leírtam, másnap Édesapád elvitte neki. „Isten áldja meg azt a kezet, amely ezt leírta nekem” – mondta Apádnak. Visegrádról köszönte meg nekem. „Köszönöm drága emlékű barátomnak azt a néhány mondatát, melyet szíves volt a francia nyelvű levélből számomra lemásolni. Szeretettel köszönti: Áprily Lajos. Visegrád, 1962. X. 16.” (Áprily ezeket a sorokat közölte Pomogáts Bélával, aki a Dadiról szóló monográfiában idézte is.)

Az én második párizsi tartózkodásom alatt sem volt alkalom olyanokkal találkozni, akikkel franciául beszélhettünk volna. Itt már csak magyarokkal érintkeztünk. Katóval ugyanabban a házban laktunk a Rue Berthollet-ban, de nem ugyanannál a családnál. Két öreg nő volt a háziasszony, a Katóé Mlle Honel, az enyém Mme Godin. Velük még beszélgettünk franciául, habár keveset voltunk otthon.

Nem sokkal érkezésem után értesített Hevesi Bandi, hogy barátja, Szabó Laci, jön Párizsba, s írta neki, hogy már ott van az unokatestvére. Így ismerkedtem meg Hevesi Bandival. Laci párizsi útja elmaradt, kiszállt Münchenben, súlyosan megbetegedett, anyja ment érte, hazautaztak Budapestre. A személypoggyászként előre küldött csomagot én küldtem vissza, mire Laci tréfásan azt írta, hogy azt cselekedtem vele, amit Isten a mezők liliomaival.

Párizsban nem volt alkalmunk franciákkal összejönni (Grenoble-ban is csak franciául beszélő idegenekkel), állandó társaságunk volt Katónak és nekem Bányai Laci, Hantos Gyula, Schwarz Pali. Sokat jártunk könyvtárba, egyetemi előadásokra, várost nézni, kis kávéházakba, múzeumokba, de legfőbb szórakozásunk és nyelvtanulási lehetőségünk a színház volt. Persze a legolcsóbb helyekre mentünk, de mit számított ez nekünk? Jól láttunk, jól hallottunk, s nem is szédültünk a magas helyeken. Emlékszem, milyen remekül szórakoztunk egy vígjátékon: A gyengébb nem, ami alatt a férfiakat kellett érteni.⁴² Úgy belejöttünk a francia nyelvbe, hogy mindent megértettünk. Csak egy színdarabot hagytunk ott, a százéves Hernanit, nem bírtuk a korhű pátoszt és deklamálást, a Comédie Française-ben úgy játszották az Hernanit, mint Victor Hugo idejében. Viszont nagy élvezettel néztük Corneille Cidjét és Racine drámáit az Odéonban. Nagyon tetszett Daudet Az arles-i leány című novellájának a színpadra vitele. De nem sorolom fel az összes darabot, amire emlékszem. Voltunk a Folies Bergère-ben is, Mistinguett, a híres revücsillag, aki már akkor hatvanéves volt, egész estét betöltő műsorral szerepelt. Párizsban láttam az első hangosfilmet, melynek főszereplője Maurice Chevalier volt.

Hevesi Bandi révén ismertem meg Korda Vincét, Korda Sándor Párizsban élő festőművész testvérét. Le akart festeni, amire én engedély kértem Anyukától, ami meg is jött, azzal a feltétellel, hogy Katóval együtt menjünk. A képhez hozzákezdett Korda Vince, de egy-két ülés után abbahagyta. Úgy látszik, a Kató társasága nem tetszett neki, így le kellett mondanom a halhatatlanságról. De azért még néha találkoztam Korda Vincével.

Párizsban élt Gyomai Imre, aki az Ellenzéknél dolgozott azelőtt, s azt hiszem, az Ellenzéknek is küldött eleinte cikkeket. Mikor én megismertem, már a Montmartre-on lakott feleségével, Dáriával egy ötszobás műtermes villában. Úgy ismerkedtünk meg, hogy Dadi megírta neki, hogy az unokahúga Párizsban van, s megadta a címemet. Egyszer kapok Gyomaitól pár sort, hogy találkozzunk a Rotonde kávéházban, ismertetőjel egy Ellenzék, ami előtte lesz az asztalon. Mi elmentünk Bányaival, de hiába rostokoltunk a kávéházban, nem láttunk senkit. Korda Vince mentette meg a helyzetet, akitől megtudtuk, hogy Gyomai a teraszon van. Így megtaláltuk egymást. Nagyon kedves volt hozzám, többször hívtak magukhoz, vendégül láttak egy roueni kiránduláson, amelyiken a pesti Dormándi házaspár is részt vett. Mikor eljöttem, Ady összes verseit ajándékozta nekem Gyomai és egy csokor rózsát. Kedves figyelem volt a részéről. Többször meghívtak magukhoz vacsorára. Emlékszem, hogy meg voltam szeppenve, amikor elkísértek Dáriával a metróig, s én egyedül indultam útnak a Montmartre-ról a párizsi éjszakában. A montparnasse-i állomásig mentem metróval (szinte teljesen üres volt), onnan a Boulevard de Port-Royalon villamossal, a kis Berthollet utcában, mely teljesen kihalt volt, szinte futva mentem, s fellélegzettem, mikor a házmesterné megnyomta a kapunyitó gombot. Azt hiszem, a mai közbiztonsági viszonyok mellet nem lehetne egy fiatal leánynak ilyen egyedül közlekedni éjszaka Párizsban.

Dária és Gyomai története nagyon romantikus. Dária egy dúsgazdag alexandriai cigarettagyáros leánya, a szobrászatot tanulta Párizsban. Úgy élt, mint a többi szegény diák, egymásba szerettek Gyomaival, talán együtt is laktak, de Gyomai nagyon szegény volt, nem is gondolhattak a házasságra. Úgy emlékszem, a Dária családja kívánta a házasságot. Gyomai beleegyezett, s mint a mesében, úgy derült ki az igazság. Úgy látszik a Tóth Marik esete az életben is megtörténik, de Gyomai nem volt Noszty Feri. Később – úgy hallottam – elváltak. 1963-ban Gyomai még élt (a Magyar Irodalmi Lexikonban néztem meg), de amikor Elemér 1968-ban Párizsban járt, már csak a halálhírét hallotta.

Párizsban ismertük meg Farkas Ellát, Farkas Mózesnek, a kolozsvári bőrgyár dúsgazdag tulajdonosának a leányát. Ella már ekkor szerelmes volt Kóryba, aki szintén Párizsban élt, s akihez később férjhez is ment. Schwarz Pali nem szenvedhette Kóryt, mert ő is szerelmes volt Ellába. Mi csak néha találkoztunk Ellával, túl nagy volt az anyagi helyzetünk között a különbség. Mikor Ella hazajött, férjhez ment Kóryhoz, fia született, de a nagy szerelem úgy látszik, elmúlt, mert elváltak. Ella később férjhez ment egy fiatal orvoshoz, mindkettőjüket deportálták, Ella visszajött, a férje nem. S ekkor jött Amerikából a levél Schwarz Palitól, aki feleségül kérte Ellát. Ella fiával együtt elment Amerikába, azóta ott él. Nagyon mély lehetett a Pali érzése.

Joanovics Mira, Apád első nagy szerelme is Párizsban élt ekkor. Szerelmes volt egy fiatal, nagyon szegény magyar orvosnövendékbe. Mira nagyon szerethette, főzött mindkettőjükre, a fiú azon a környéken lakott, ahol mi is Katóval, gyakran találkoztunk Mirával, aki szintén vásárolt élelmiszert. Évek múlva hallottam, hogy a fiú, miután végre feleségül vett egy francia nőt, Afrikába ment vele, ahol a fiú járványos betegségben rövid idő múlva meghalt.

Hevesi Bandi is tragikusan végezte. A nácizmus elől Párizsban telepedett le. Önként jelentkezett a francia hadseregbe, hősi halált halt.

Dadinak volt egy tanulmánya, Thököly a francia irodalomban, ami megvolt neki, de ’44-ben elveszett. Ehhez kellett anyagot gyűjtenem a Bibliothèque Nationale-ban. Dadi elküldte nekem a pontos bibliográfiát, és én kimásoltam a kijelölt anyagot. Ez a füzet is elveszett ’44-ben, felhasználni már nem tudta, ekkor már a regényén dolgozott. Így gyakran jártam ebben a világhírű könyvtárban.

Nagy élményem volt Párizsban a Rodin Múzeum. Grenoble-ban vetített képes előadássorozatot hallgattam Rodinról, felkeltette az érdeklődésemet, s Párizsban a valóságban is láthattam ezeket a remekműveket.

Gyakran kerestük fel Katóval Mère Alixot, egy belga nővért, aki egy ideig Kolozsvárt tanított, s akitől négy hónapig franciaórákat vettem. Ő azután visszatért Franciaországba, és a Notre-Dame rend egy Párizsi intézetbe helyezte, ahol külföldi leányoknak adtak teljes panziót. Fölkerestük őt Katóval, egy nővér órákat adott nekünk, feladott egy témát, és arról kellett fogalmazványt írnunk. Mi cserébe sétára kísértük a kis panzionnereket. Ez az intézet abban a házban működött, ahol Mme Récamier lakott, s mi bemehettünk azokba a helyiségekbe, ahol a francia forradalom után összegyűltek a francia irodalom legnagyobbjai: Chateaubriand, Sainte-Beuve és sokan mások.

A karácsonyestét Párizsban együtt töltöttem Katóval és a Rue de l’Abbé-de-l’Épée-ben levő szálloda tulajdonosának tízéves kisfiával, Maurice-szal. (Egy hónapig szállodában laktunk Katóval.) Bányai, Hantos és talán (?) Pali is ott voltak. Kedves képem van erről az estéről: Kató, Maurice és én a karácsonyfa alatt. Maurice-t elvittük a Châtelet-be, és ebben a színházban egy tengeri ütközetnek voltunk tanúi a Maurice kedvéért, mert bizony mi nem élveztük.

Ahogy visszagondolok az ott töltött időkre, látom, hogy milyen boldogok voltunk Katóval, fiatalok, egészségesek, kicsi pénzzel, rossz ruhákban a dúsgazdag nagyváros csak a morzsáit juttatta nekünk, tudtuk, hogy a szép ruhák, jobb vendéglők s az ízlés és a pénz által teremtett drágaságok számunkra hozzáférhetetlenek, s mégis tudtunk örülni, élvezni azt, amit az élet nyújtott nekünk.

Amikor hazajöttem, felmerült az elhelyezkedés kérdése. A Katolikus Státus, Balázs kanonok Gyulafehérvárra nevezett ki az ottani Majláth Líceumba. Gondolom, válasz volt azoknak, akik az ösztöndíjamat ellenezték. Az akkor 300 éves gimnáziumban én voltam az első női tanár. Érkezésemet tanári konferencia előzte meg: a tanárok ellene voltak a nőtanárnak, aki fiatal, és a „romlott” Párizs levegőjével fogja megfertőzni az ifjúság erkölcseit. (Gondolom, ettől féltek.) A diákok is kijelentették: leánynak nem tanulunk. Ilyen előzmények után, amikről persze semmit nem tudtam (később Rass Károly mondta el nekem), érkeztünk meg Anyukával Gyulafehérvárra, ahol Koncz Viktor, Anyukának egy leánykori hódolója, ottani ügyvéd fogadott. A város egyetlen szállodájában szálltunk meg, jelentkeztem az iskolában. Egész éjjel nem tudtam aludni. Még soha nem volt katedrám, csak órákat hallgattam a Pedagógiai Szemináriumban, a gyakorlati tanítás kitolódott a külföldi tanulmányút miatt. Mikor az osztályba léptem, úgy éreztem magam, mint az oroszlánszelídítő érezheti magát az oroszlánok ketrecében. De sikerült legyőznöm a nehézségeket; a fiúk tanultak, szégyellték, hogy „egy leánynak” ne tudjanak. Segítségemre volt az öreg paptanár Rass Károly, aki a kezdet nehézségein tanácsaival átsegített. Gyulafehérvár szép volt és impozáns, a várban laktam, a Jerikóban, szemben a gimnáziummal. (Évekkel ezelőtt Lázár Magdival és Veled Gyulafehérvárra mentünk, elzarándokoltam tanári pályám első állomásához. Beléptem a Jerikó épületébe, piszok és elhanyagoltság fogadott. Nem is próbáltam megkeresni a szobát, ahol laktam.)

Majláth püspök meglátogatta az iskolát, én nem is ismerve az előírást, egyszerűen kezet fogtam vele, nem csókoltam meg a püspöki gyűrűt. A megdöbbent kollégák világosítottak fel arról, hogy milyen tévedést követtem el. Nőket nem gyóntatok, de tanárnőket igen – mondta a püspök. És időnként cédulát küldött nekem a nála ministráló tanulóktól, meg kellett jelennem a reggeli miséjén, áldozni, előtte meggyónni. Nekem az az érzésem, hogy a püspök tájékozódni akart, hogy kinek a kezébe kerültek szeretett diákjai. (Ha visszagondolok akkori magamra, az én gyónásomból a püspök megnyugodhatott, vagy talán Kuncz Elek unokáját látta bennem!) Felsültek azok, akik Dadi ellen rajtam keresztül intrikáltak, mert bizonyára Dadiról is beszéltem neki, arról, hogy fejlődésemet ő irányította. (Mikor Dadi már nagybeteg volt, s én két vizsga között felmentem Pestre, Majláth püspök magához hívatott, s átadott nekem pár sort egy pesti paphoz, s a Dadi számára egy kis képet, mely XI. Piusz pápát áldást osztó kézzel ábrázolta, s amelyre a püspök a következőket írta: „XI. Piusz pápa általam küldi áldását Kuncz Aladárnak, hogy a teljes búcsúban részesülve és egészségét visszanyerve hálát adhasson velünk együtt az Úrnak. 931. VI. 14. Majláth” A püspök arra kérte a pesti papot, hogy keresse fel Dadit, és gyóntassa meg. Én elhatároztam, hogy ezt a kérést nem teljesítem. Énáltalam tudatosodjon Dadiban, hogy közel a vég? De nem is került reá sor. A klinikán az volt a szokás, hogy az ápoló apácák a katolikus betegeket minden hónapban meggyóntatták és megáldoztatták. Anyuka nem tudta megakadályozni, hogy ugyanezt tegyék Dadival. Így hát ő is meggyónt és áldozott Dadival együtt, hogy Dadit megnyugtassa. De mikor az apácák fel akarták adatni az utolsó kenetet, Anyuka a professzorhoz fordult. A professzor nagyon felindult, azt mondta anyukának, hogy nem értette eddig, mi az oka, hogy a betegek, akik eddig bizakodtak felépülésükben, az utolsó napokban elvesztették reményüket. Dadinak akkor adták fel az utolsó kenetet, amikor már önkívületben volt. Azt mondják, két napig tartott a halálküzdelem, negyvenöt éves korban még erős a szív.)

Gyulafehérvári életem egy évig tartott. (Kárpis igazgató ezt mondta: ha fiú lenne, itt maradhatna egész életére.) Az iskolában nem volt nehézségem, a tanulók nagy része vidéki volt, s így az internátusban szigorú felügyelet alatt voltak. Erős fegyelem volt az iskolában is, a nádpálca is szerepelt, mint fegyelmezési eszköz. Az egyik tanár, aki az internátusban felügyelt, megkérdezte, mit csinálok, hogy a diákok nagyon tanulják a franciát a tanulási idő alatt. Említettem az előbb, hogy mi lehet az oka, de gondolom az is hozzájárult, hogy én is mindent megtettem, hogy sikeres órákat tartsak, minden órára felkészültem. A tudás mindig imponál a diákoknak.

Mint már említettem, a tanárok tartottak attól, hogy fiatal nő került kamasz fiúk közé. Bizonyára sok diák érdeklődött a fiatal tanárnő iránt, ez nem csoda, emlékszem én is diákkoromban mennyit rajongtam Császár tanárért (nemcsak én, de az egész iskola). Mindig féltem, nehogy valami történjék, ami a tanárok előlegezett aggodalmát igazolja.

Egyszer, amikor a rögtönzéseket javítottam, észrevettem, hogy egy V. osztályos tanuló (ma is emlékszem a nevére, Draskovitsnak hívták) minden dolgozatát aláírja, és alája nagy kacskaringókat firkant; jobban megnézem, s látom, bele van írva a kacsaringók közepébe: Szeret? Visszalapozok a füzetébe, s látom, az előző dolgozatoknál ugyanúgy járt el, csak én nem vettem észre. Persze futottam Károly bácsihoz, aki nagyon jól mulatott az eseten. Azt gondoltuk ki, hogy hazahozatom a füzeteket a fiúval. Mikor bejött, leültettem az íróasztalom mellé, kikerestem a füzetét, eléje tettem, s azt mondtam: „Na, most vakarja ki!” Ma is emlékszem, milyen piros arccal, megszégyenülve vakarta ki az írásokat. Egyszer meg a diákok a VI. osztályban a francia nyelv rovatát bekenték krétával, úgy hogy a tinta szétfolyt, nem tudtam beírni az óra anyagát. Nem szóltam semmit, más rubrikába vezettem be. De mikor másnap egy másik osztályban ugyanez megismétlődött, lementem az igazgatóhoz. Károly bácsi mondta, hogy a „bűnösök” az igazgatói irodában megkapták a szokásos vesszőporciót. Ettől eltekintve nem volt semmi bajom a diákokkal. Ahogy visszagondolok tanári pályám első állomása szép volt, a diákok tanultak, tele voltak ambícióval, a híres szigorú inspektor, Tepom (?) kitűnő jegyzőkönyvet írt a meglátogatott órámról, a kollégák is kedvesek voltak.

Januárban Dadi ír arról a kétségről, mely az alkotás lázában elfogta. 1930. október 8-i levelében írja: « Quelquefois j’ai des moments pessimistes. Tout me dégoûte. Et je n’ai pas même du plaisir dans le travail. J’ai fait déjà 400 pages, c’est presque deux volumes. Je n’en peux rien dire si ça sera bon ou non. » („Néha pesszimista pillanataim vannak. Minden untat. Még a munkában sincs örömem. Már négyszáz oldalt írtam, ez majdnem két kötet. Nem tudok róla semmit mondani, hogy jó lesz-e vagy sem.”) Január 24-én írja: « Je travaille maintenant beaucoup. Depuis quatre jours je ne bouge pas de chez moi avec le prétexte de maladie mais en vérité je travaille. Il ne reste que 6-7 chapitres de mon roman de captivité de 500 pages imprimés. Soit le ¼ de l’oeuvre entière. Tu peux imaginer comme je me presse de le terminer. Si Dieu m’aide jusqu’à la fin du mois de février je serai prêt. Et que je me plaigne aussi ! Tu crois que je vis dans une harmonie parfaite ? Ce que je fais est bien rude, donne tant d’inquiétudes, et je suis seul, seul. » („Most sokat dolgozom. Négy nap óta ki sem mozdulok itthonról betegség ürügyén, de valójában dolgozom. A fogságomról írt, ötszáz nyomtatott oldalas regényből csak hat-hét fejezet van hátra. Az egész műnek mintegy negyede. Képzelheted, mennyire sietek, hogy befejezzem. Ha Isten megsegít, február végéig kész leszek. És hogy panaszkodjam is! Azt hiszed, tökéletes harmóniában élek? Nagyon nehéz, amit csinálok, annyi nyugtalanságot okoz, és egyedül, egyedül vagyok.”)

A franciaországi tanulmányút miatt nem tudtam elvégezni a gyakorlati tanítást, az előírt számú órákat lehallgattam, de a kötelező órákat nem tartottam meg. Így szabadságot kaptam az iskolától, azt hiszem, február hónapban. Kolozsvárra utaztam, és megkezdtem a gyakorlati tanítást. Magyar nyelvből a piarista gimnáziumban Rácz József tanárnál tanítottam, megkívánta a kötelező tíz órát, tízes osztályzatot kaptam. Francia nyelvből a pedagógiai szemináriumban tanítottam, az alsó tagozaton Ghidionescu Letiţia, a felső tagozaton Henri Jacquier volt a gyakorló tanár. Az volt a szokás, hogy a tanárjelölt vázlatot készített a tartandó óráról, azt az óra előtt odaadta a gyakorló tanárnak. A IV. osztályban tanítottam, Franciaország földrajza volt a tanév anyaga. A vázlaton pontosan kiszámítottam az időt, az utolsó pont volt: conversation. Az óra sikeresen lement, még négy perc volt a csengetésig, elfogytak az otthon gondosan előkészített kérdéseim. Micsoda erőfeszítést kellett kifejtsek, hogy a négy percet újabb, az előadott anyagra vonatkozó kérdésekkel töltsem ki. De sikerült. Jacquier még meg is dicsért, hogy ilyen hosszú időt fordítottam az anyag begyakorlására, a beszédkészség fejlesztésére. Én persze elmondtam Dadinak négyperces gyötrelmemet, amin ő jót szórakozott, Hunyadynak is elmesélte, mert Hunyady nevetve érdeklődött tőlem a négy perc felől. Jacquier már a harmadik órát vizsgatanításnak adta (« Vous êtes professeur, vous connaissez votre métier »⁴³ – mondta.), Eugénie Grandet volt az óra anyaga, nekem kedvenc regényem, az első francia nyelvű regény, amit élvezettel, minden nyelvi nehézség nélkül olvastam. Ahogy hosszú évtizedek után visszaemlékezem erre az órára, szép óra volt. Jacquier példának hozta fel, milyen hatással van a tanulókra a tanár tökéletes tudása és egyénisége. (Egy tanárnőjelölt sírva futott ki ebből az osztályból, a fiúk zavarba hozták, nem tudta megtartani az óráját.) Velem is próbálkoztak, Jacquier pár perccel később jött be, engem előre küldött. Nagy fiúk voltak már (akkori VII. o.), egyik tanuló monoklit tett a szemére, s úgy fixírozott engem. Én megkérdeztem, miért hord monoklit, mire ő azt válaszolta, hogy azért, mert rövidlátó. « Alors mettez vos lunettes »⁴⁴ – mondtam a legtermészetesebben. Az osztály meg volt nyerve, nevettek, de a felsült fiatalember rovására, aki levette a monokliját. Mme Ghidionescunál is jól sikerült a tanítás, nem emlékszem részletekre, meg volt elégedve, pedig nagyon igényes volt. « Vous avez le don de l’enseignement »⁴⁵ – mondta. A pedagógiai szemináriumban tartott órákra kilencest kaptam, így a gyakorló tanítást 9,50-nel végeztem, ami ritka szép eredmény volt. A tanítást még nem fejeztem be, amikor megkezdődött Dadi betegsége. 1931. március 15-én este szokatlanul korán jött haza, kérte Anyukát, készítsen neki valami könnyű vacsorát, valahol megkínálták egy pohár borral, azóta nem érzi jól magát. Anyuka készített neki két tojásból rántottát, Dadi este már nem ment sehová. Most is előttem van, ahogy ott ült a díványon Édesanyám szobájában, a lámpa alatt, sötétkék ruhájában. Hirtelen feltűnt nekem, hogy milyen szép, ahogy férfias profilja kirajzolódott a sötét háttérből.

Másnap ott ültünk Mártával a fürdőszoba melletti szobában, amikor bejött a fürdőszobából. Nagy volt az ellentét az esti arccal; sápadt, megviselt volt az arca. (Ki tudja milyen éjszakája volt?) Említette, hogy nem érzi jól magát. Mondtuk Mártával, menjen orvoshoz. „Nem megyek – mondta, – mert érzem, hogy valami nagy baj kezdődik, s akkor nem tudom befejezni a könyvemet.” Ez hétfőn volt, szerdán délben egy órakor fejezte be a Fekete kolostort. Ebéd után elmentek Anyukával Feszthez. Feszt két óra hosszat vizsgálta, nem találta a baj okát. Feszttől jövet felszóltak nekem, hogy állítsam össze egy kis kofferbe mindazt, amire szüksége van, mert bemegy kivizsgálásra a Mátyás-szanatóriumba. Egy hétig volt bent, nem tudták megállapítani a baj okát. Azután hazajött, és ágyban feküdt, Feszt doktor kezelte. Feszt nagyon jó orvos volt, de az Óváry-társaság (biztosan nem Olga néni) ellene volt, és Elfert akarta. („Rémes, hogy magát hogy kezelik” – írta valamelyik, talán Béldi Liszka.) Így kihívták Elfert, aki tífuszt állapított meg. Ott voltam, amikor Feszt utoljára járt nálunk. Mivel fertőző bajra gondoltunk Elfer diagnózisa miatt, felvettem egy köpenyt. Feszt idegesen mondta: „Vegye le, kisasszony, azt a köpenyt, nem tífusz. Mondtam Elfernek, figyelje a májat.” (A vizelet már akkor sötét volt.) Mikor kikísértem kezet mosni a fürdőszobába, akkor mondta, hogy nekem milyen szerencsés pályám van. Az orvosnak éjjeli nyugalma sincs, mikor olyan esete van, hogy nem tudja, mi a baj. (Ő kezdettől látta, hogy komoly bajról van szó.)

Betegsége alatt javította Dadi a Fekete kolostor kefelevonatát. (Marosi Ildikó a Helikon levelesládája című könyvében közli Kovács Laciné visszaemlékezéseit a Fekete kolostor keletkezésére vonatkozólag. Kovács Laciné szerint Dadi nálunk gépelte (?) a Fekete kolostort, s amikor befejezett egy részt, bejött a másik szobából, és felolvasta nekünk. Dadi kézzel írta a könyvét, gépelni nem is tudott, ennél az íróasztalnál írta, amelynél én most ezeket a visszaemlékezéseket gépelem. A kézirat, amit annak idején Dédi bácsinak elküldtem, jóformán javítás nélküli.) A Fekete kolostor második kötetének korrektúráját már, úgy tudom, Kovács Laci végezte, Dadi már nem volt képes rá.

Betegsége alatt mondta nekem Dadi, hogy három könyv van kész a fejében. Sajnos nem kérdeztem meg, miről szóltak volna ezek a könyvek, egyik valószínűleg a Felleg a város felett című regényének lett volna a folytatása.

Én még otthon voltam, amikor Elfer tanácsára bevitték a Charité szanatóriumba. Ennek tulajdonosa Steiner doktor volt. Még meglátogattam ott. Látogatásokkor Hunyady is ott volt. Nagyon levert arcot csinálhattam, mert reám szólt, hogy beteg mellett csak vidáman szabad lenni. (A Charitéba mentőkocsin kellett bevinni. Riadtan mondta nekem: milyen feltűnést kelt a mentőkocsi. Irtózott tőle.)

Szabédi Laci az Ellenzék 1934. június 24-én megjelent számában A haldokló halhatatlan című cikkében írt Dadiról, megszólaltatta a gépírónőt, Tüzes Margitkát, Édesanyámat, Steiner professzort és az ápolónőt – Káthe nővért. Káthe nővér volt mindig mellette, őt kívánta. A nővér leült az ágya szélére, simogatta a kezét, mellette ült, míg el nem aludt. Nem volt szabad sokat beszélnie, azért Káthére bízta, hogy kit enged be: Kovács Laci, aki a Fekete kolostor első kötetét hozta, és (Hunyady) Sándorka mindig bejöhettek. A könyvnek nagyon örvendett, olvastak is belőle. Azt mondta: „Annyit szenvedtem az életben, de most boldog vagyok.” Félt a haláltól. Sokszor kérdezte a nővért: „Nem halok meg?” Nagyon szerette az életét. Április végén, tavasz kezdetén Káthét küldte a nyitott ablakhoz, hogy beszámoljon az ébredő természetről, melyet ő nem láthatott, mert nem volt szabad felkelnie az ágyból. Megéri-e, mikor kivirágoznak az orgonák? – kérdezte a nővértől. Az élete szépségéről beszélt, szomorú volt, rossz előérzetek gyötörték, a nővér igyekezett megnyugtatni, reményt kelteni, pedig tudta, hogy Dadi halálos beteg. A Charitéban feküdt Béldi Liszka is, rákkal, Dadi részvétellel beszélt róla, nem tudta, hogy neki is ugyanolyan sorsa van. Nem szívesen ment el, úgy érezte, ha elmegy, nem jön többé vissza. Pestről írt a nővérnek, üzent, ha valaki jött, és fényképet is küldött neki. (Ezeket mondta Szabédi Laci Káthe nővérrel készült interjújában.)

Én márciusban befejeztem a gyakorlati tanítást, és április elején visszatértem Gyulafehérvárra. Szomorú hírek jöttek otthonról. Anyuka írt Nyuszinak, aki lejött Kolozsvárra. Anyuka mondta, hogy Nyuszi egész éjjel nem aludt, fel s alá járt, nem tudta eldönteni, mit tegyen, csak arra kérte Elfert, mondja meg, hogy szállítható-e Dadi. Elfer igenlő választ adott, mert áprilisban Dadit Budapestre szállították a Herzog-klinikára. Az állomásra mentők vitték ki, a hálókocsiba az ablakon emelték be a hordágyat.

Dadi állapota rohamosan romlott. Én Gyulafehérvárt vártam a híreket. Manga és Olga néni eljöttek, hogy engem előkészítsenek, de mégsem mondták meg a valóságot. A Fekete kolostort megkaptam, távol tőle olvastam átélt szenvedéseit, és az a vigasza sem volt, hogy az élet kárpótolja értük őt. „Úgy ütöttek meg, mint Krisztust, de én soha nem bocsátok meg nekik” – írtam neki. Május 2-i keltezéssel kaptam tőle a következő levelezőlapot: „Kedves kicsi Magdám, hát bizony kissé elszakadtunk. A betegség olyan, mintha az ember külön világba menne harcolni. De legalább, ha visszatér, mind nagyobb az öröme a világban és azokban, akiket szeret. És tudod, kicsim, hogy ezek között első helyen vagy Te. 10. napja vagyok Pesten, kissé megerősödtem, és nagyon kényes bajom nem romlott, nem kapott rossz perspektívákat, sőt kicsit talán mintha javulna. Ez reményekre adhat okot. Különben is nem annyira az orvosok, mint a jó Isten kezében a sorsom. Ha ő megtart az életnek, találkozunk még vidáman, kicsim. Melegen üdvözlöm Károly bácsit, az én kedves jó bátyám. Sokszor csókol Dadi.”

A klinikára kihívták Verebély professzort. Azt mondják, biztatta a beteget, de amikor kijött a betegszobából, a körülállók néma kérdésére levegőbe írt kereszttel válaszolt.

Május 5-i levelezőlapján a következőket írja Anyukának: „Szemmel láthatólag erősödöm. Erre szükségem van, mert a baj hosszan tart, és a lázak nagyok. Azt hiszem, lehet mondanom, hogy a javulás útján vagyok. Vaja küldi a te specialitásodat. Dédi nagy szeretettel és önfeláldozással küzdötte ki számomra a legjobb orvosi kezelést és ápolást. Mangát, Mártát sokszor csókolom. Majd Lacival kicsináljuk, hogy jöjjenek fel. Ma [?] van. Laci végtelenül aranyos. Mindketten bejönnek mindennap. Itt is sok volt a látogató. Most le van tiltva. Csókol szerető D.”

Az írás kusza, nehezen olvasható, ceruzával írt, elmosódott. Egy másik levél Manga látogatására utal:

„Édes jó Vilikém, én ezúttal hosszan nem írok, Manga mindenről referál. Nagyon jólesett, hogy itt volt a kicsi, s fáj, hogy elmegy.

Köszönöm mindnyájatoknak, Bélának, hogy ideadtátok őt nekem erre a pár napra.

Márta szívem, te nem készülsz? Tudom, az ilyeneket zord bátyáink intézik, de ha egyszer itt vagy, nem kell félned, mert Lacival gondunkba veszünk.

Kis Sári, csókollak, gondolsz-e rám?

Mindnyájatokat sokszor ölel Dadid”

A nekem írt lap postabélyegzője május 27. Ez az utolsó hír, amit tőle kaptam:

« Ma chère petite Madeleine, ne t’inquiète pas pour ton pauvre Dadi. J’ai des douleurs, et je ne peux si souvent écrire. Demain M. Verebély, l’opérateur, me regardera de nouveau et peut-être propose-t-il une opération. Ça serait bon pour moi. D’ailleurs tout est dans les mains de Dieu. Prie-le, ma petite. Dis chaque soir à 8 heures un Notre Père pour moi et à ce temps je penserai aussi à Toi et je prierai avec toi. Tu retourneras bientôt à Kolozsvár, moi je dois – même dans le meilleur cas – encore beaucoup attendre. Je t’embrasse, petite, mille fois, D. » („Kedves kis Magdám, ne nyugtalankodj a te szegény Dadidért. Fájdalmaim vannak, és nem tudok olyan gyakran írni. Holnap Verebély úr, a sebész ismét meg fog nézni, és talán operációt fog javasolni. Ez jó lenne számomra. Különben minden Isten kezében van. Imádkozz hozzá, kicsikém. Mondj el minden este nyolc órakor egy miatyánkot értem, és ebben az időben és is Rád fogok gondolni, és veled imádkozom. Te nemsokára hazatérsz Kolozsvárra, nekem – legjobb esetben is – még sokáig kell várnom. Ezerszer csókollak, kicsikém, D.”)

Egy másik, Anyukához írt levél:

„Édes jó Vilikém, jún. 8-ika körül várlak tehát. Légy jó megérkezésed pontos idejét nekünk megírni. Az én szobámban van kitűnő másik ágy, koszt, minden egyéb lesz. Igazán boldog vagyok, hogy feljössz, és a betegségem hosszúságán enyhítsz. Mangától kaptam egy lev.lapot, Mártától kettőt. Köszönöm mindkettőjüknek. Mióta Manga elment, legtöbbször Kató és a kis Ági, sokszor Pepi, Sz. Laci⁴⁶* bejönnek. Ebédnél mindig segít és csinál étvágyat valaki. Dédinek taplót tettem a füle mögé. Márta dolgában most magával Weisz Fülöppel akar beszélni.

Magdának 2-3 ízben írtam, de soha nem írja, hogy megkapta volna levelemet.

Édes Vilikém! Várjuk válaszodat, érkezésed pontos idejét. Csókol, és sokszor ölel mindnyájatokat a kis Sárival és Bélával együtt,

Dadi”

Mint levelében is megemlíti, sok látogatója volt. Barátai, írótársai, a rokonok szeretettel vették körül. Babits, Kosztolányi, Móricz a Fekete kolostorról írottakat kefelevonatban az ágyánál olvasták fel, meg akarták szerezni neki ezt az utolsó örömet, siettek, mert nem tudták lesz-e már ideje, hogy meghallgassa. Az erdélyi barátok is fölkeresték, Apád, Kemény János, Xantopol stb. Bornemiszáné a miniszterelnökségi autón látogatta meg. Ő erőszakolta ki, hogy Dadi írja alá az angol fordítás engedélyét, s akkor jött rá Dadi, hogy nem tud írni.

Már nagyon várhatta Anyukát, ez látszik utolsó Anyukához írt leveléből, kitépett noteszlapra írt soraiból, melyeket Olga néni hozott el Anyukának. Íme az utolsó levél, teljesen kusza, alig olvasható írással:

„Édes jó Vili!

Az útleveledet vedd ki, Drágám – ha valóban nélkülözhetetlenné tudod Magad otthon tenni, jún. 15. táján gondolj arra, hogy felgyere. Erre az időpontra számítok Rád, mert addig kibírom, kivéve, ha operálnak [kiolvashatatlan].

Édesem, ölellek Mindnyájatokat.”

Anyuka és Márta ezek szerint júniusban érkeztek Budapestre. Anyuka vele maradt a klinikán, Márta, azt hiszem, Kata néniékhez szállt meg. Én Gyulafehérvárt vártam a híreket. A vizsgák ideje volt. Az utolsó vizsgám és az utolsó előtti között egy hét volt. (Károly bácsi nem vállalta, hogy levizsgáztatja a IV. osztályt, itt Franciaország földrajza volt a tananyag, s ő azt nem ismerte.) Így egy hétre felmehettem Budapestre. Dadi már várt. Mikor Elemér Finnországba menet őt meglátogatta, kérdezte, hogy én már miért nem jövök.

Budapesten az állomáson Pepi néni várt. Kérdeztem, megvan-e már a diagnózis. „Rák” – mondta Pepi néni. Ekkor hallottam először vele kapcsolatban ezt a szörnyű szót. Pepi néniékhez szálltam, egész délelőtt sírtam, Laci azt mondta, ha nem tudok uralkodni magamon, be se menjek, mindenki komédiát játszik előtte, hogy a reményt tartsa benne.

Délután bementem a klinikára. Az eltelt hetek szörnyű rombolást végeztek. Csonttá fogyott sárga profilja kirajzolódott a párnán. Leültem mellé, megfogta a kezem, s tovább aludt. Egyedül voltam vele, tudtam, hogy vége.

Nem emlékszem az ott töltött napokra. Ötven év telt el azóta. Vissza kellett mennem Fehérvárra. Előzőleg bementem a klinikára. Mikor elindultam – este indult a vonatom –, Anyuka épp inget cserélt neki. (Nagyon izzadt, biztos gyöngeségtől vagy a gyógyszerektől. Tíz napig egyfolytában csuklott, nem tudták megállítani.) Magánál volt, s azt mondta: „Nem akar segíteni a lányod.” Én azonnal leraktam mindent, odasiettem, és segítettem megcserélni az inget.

Az orvos megmondta Anyukáéknak, hogy már csak néhány nap van hátra. Dadi megkérdezte Mártát, hogy mit mondott az orvos, és közben erősen figyelte az arcát. Márta azt mondta: „A javulás útján vagy, és ez a gyengeség a lábadozás velejárója.” „Megesküszöl reá?” – kérdezte. Márta megesküdött.

Eszembe jutott most, hogy róla írok, és annyi kortársam távozik – nemsokára én is sorra kerülök –, hogy egyszer régen felolvasta nekem Baudelaire Une charogne (Egy dög) című versét. Fiatalok voltunk, ő is milyen fiatal, csak most tudom, mi indíthatta, hogy épp ezt a verset vette elő… A költő kedvesével sétál, s egy ösvényen egy bomló állati tetemet látnak. Ennek a szörnyű látványnak reális leírása után a költő ezt mondja:

Et pourtant vous serez semblable à cette ordure,

À cette horrible infection,

Étoile de mes yeux, soleil de ma nature,

Vous, mon ange et ma passion !⁴⁷

Egész éjjel utaztam. Úgy rémlik, nem aludtam semmit. Délelőtt levizsgáztattam a tanulókat, még a püspökhöz is elmentem, hogy mondjam meg neki, Dadi meggyónt és megáldozott, már ottlétem előtt. Ezután vonatra ültem, és jöttem haza. Az állomáson Olga néni és Béla várt. Délután fél háromkor meghalt Dadi.

Mangáékhoz mentem, nem hagytak egyedül. Jancsó bácsi és Béla eljöttek. Éjszaka Pestre utaztunk Mangáékkal.

Nem emlékszem, melyik rokonhoz szálltunk. Csak arra emlékszem, hogy este Sz. Lacival kihajoltam az ablakon, szép nyári éjszaka volt. Elmondtam neki sok mindent, ahogy egymás mellett könyököltünk a holdfényes éjszakában. Dadit már akkor kivitték a Kerepesi temetőbe.

1931. június 27-én temették Dadit. A város díszsírhelyet adományozott, a koporsót Jókai-lepellel takarták le. A temetésen rengetegen voltak, budapestiek és erdélyiek egyaránt. Képviseltették magukat a Magyar Írók Egyesülete, a Pen-club, a Magyar Újságírók egyesülete, az Erdélyi Irodalmi Társaság, az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Kisebbségi Újságírók. Kós Károly által vitt erdélyi fenyőkből koszorút csináltak, s nagy koszorú készült a marosvécsi tölgyek leveleiből, amik alatt a Helikon megalakult. Rengeteg koszorú volt intézményektől és magánosoktól.

Gyászbeszédek hangzottak el, Krenner Miklós, Kós Károly, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár, Mohácsi Jenő tartottak búcsúbeszédeket. A temetésről készült képek elvesztek. Laci, ahogy a koporsó mellett állt, úgy nézett ki, mintha Dadi maga állt volna a saját koporsója mellett.

Azután hazajöttünk. Én elrendeztem az íróasztalát, amelyen megírta a Fekete kolostort, s amelyen én is írtam a róla szóló emlékeimet. Az én leveleim újságpapírba csomagolva ott voltak az egyik fiókban. „Nem akarom, hogy azt mondja a lányod, hogy ellógattam a leveleit” – mondta Anyukának, Párizsból való hazatérésem előtt.

Több tennivaló nem volt. A hozzám írt leveleit még lemásoltam. Nagyon egyedül maradtunk.

 

Anyám, Máthé Szabó Magda 1971 után kezdte írni családi emlékeit. Apám halálának évében, 1971-ben vesedaganattal operálták ugyanabban a kórházban és ugyanakkor, amikor apám, Jancsó Elemér elhunyt. Emlékiratát nem a nyilvánosságnak szánta- mégis, sok évvel anyám 1982-ben történt halála után úgy döntöttem, publikálom a kéziratot. Egyrészt azért, mert Kuncz Magdolna által létrehozott Kuncz Alapítvány erre lehetőséget biztosított, másrészt Kuncz Aladár emlékének ápolását kötelességemnek érzem, akárcsak anyám, aki halálos ágyán- immár készülve a nagy útra-sokat, nagyon sokat emlegette a rég halott, imádott nagybácsit ,Dadit. Féltő szeretettel óvta, őrizte a Kuncz Aladár nála levő tárgyi-szellemi  hagyaték töredéket. Számomra mindig öröm és mindenkori erkölcsi kötelesség volt, ha a Fekete Kolostor ilyen jellegű anyagaival a különböző időben és helyekben kiadott Kuncz kötetek illusztrációihoz hozzájárulhattam. A kézirat stílusán nem változtattam, kérem az esetleges érdeklődőt, vegye ezt figyelembe és úgy olvassa az Emlékeket, mintha egy véletlenül kezébe került Naplóba lapozna bele, akinek szerzője nagybetegen kopogtatta régi Erica írógépén a betűket gyermekének, hátha az egyszer, ha eljön annak ideje, elolvassa. 

Jancsó Miklós

* * *

A kéziratban idézett francia nyelven írt levelek Magdához a keltezés sorrendjében:

 

Lábjegyzetek:

1. A szöveg digitális változata az OSZK-ban letétbe helyezett gépirat alapján készült. Megjelenésre előkészítette Székely Melinda (korrektúra, számozott lábjegyzetek, levéltáblázat, családfák; a csillagos lábjegyzetek a szerzőtől vagy a címzettől származnak).
2. Jancsó Miklós színművészről van szó. Az egyes, olykor csak becenevükön említett személyek kilétét a kézirat végén található családfában lehet megnézni.
3. Valószínűleg tévedés, a Kuncz fiúknak ismert két jogtudós nagybátyja is, Kuncz Ignác (1841–1903) és Kunz Jenő (1844–1926).
4. Kuncz Ödön naplójából máshol is jelentek meg részletek, de mintegy „átöltözve”, vagyis tartalmilag egyértelműen ugyanaz a szöveg, de a megszövegezés teljesen más. Pl. Látó, 2011. június (www.lato.ro).
5. Borjú, katonai hátizsák.
6. A polgári iskola tanulói, tizenéves diákok.
7. Felöltő.
8. Divatmajom.
9. George du Maurier regénye, illetve hősnője; az egyik színpadi átiratot magyarra is lefordították.
10. A sub auspiciis regis a tanulmányaikat végig kitűnő eredménnyel végzők számára adható kitüntetés, ilyen doktori gyűrűből a budapesti egyetemen évente összesen kettőt, a kolozsvárin egyet lehetett osztottak ki.
11. Emlékszem rá, tízesztendős gyermek voltam. A Moţilor 16. alatt laktunk, gyakran járt arra. Csontos kezében bot. Kék, mosolygó szemmel nézett ránk, az udvaron játszó gyermekekre. Azt a feladatot adta nekünk, hogy gyűjtsünk cigarettacsikkeket, mert azoknak a tartalma kell a pipájába. Én nemegyszer becsaptam: apámtól elloptam néhány cigarettát, a dohányt kimorzsoltam a papírból, és úgy adtam Doli bácsinak azt, bekeverve a papírtól megtisztított csikkek közé… Mosolygó tekintetére ma is emlékszem. Biztos észrevette turpisságomat, de nem szólt. Nagy-nagy szeretet áradt a tekintetéből. – J. M.
12. De Gerando Antonina, gróf Teleki Emma lányának leányiskolája.
13. A szerző egyik gyerekkori barátnője.
14. Tehát a szerző az elsőfokú unokatestvérébe volt szerelmes, lásd alább.
15. Ez itt tükörfordítás magyarból, franciául s’il est éconduit lenne. A francia nyelvű levelekben csak az ékezet- és vonzathibákat javítottam, meghagyva az esetleges sutaságokat, magyarosságokat (hiszen nem franciák leveleznek egymással). Az idézett részleteket a szerző fordítja, olykor a jóhangzás rovására menő nyelvtani pontossággal. Ezt igyekeztem megtartani, visszaadja a francia mondatok olykor iskolás hangulatát is.
16. Ma George Coşbuc Nemzeti Kollégium, a legrégebbi román tannyelvű leányiskola volt, 1919-ben alapították.
17. Párizsi fruska.
18. Diáknegyed Párizsban.
19. Érzelgős szoknyavadász, Honoré d’Urfé regényhősének, Céladonnak a nevéből.
20. Sitzfleischos: „seggelős”.
21. Edmond Rostand drámájának hőse is tele erszényét, minden pénzét áldozza rá egy szeszélyre.
22. Ne remegj, téged úgysem eszlek meg.
23. Ceremóniamestert.
24. Nyárspolgár.
25. A tiszta, derűs óra.
26. Ebből a levélből alább több idézet is van, részben ez is visszatér a francia eredetivel együtt.
27. Itt a kézirat nem ad meg sem keltezést, sem fordítást, a mondat kissé homályos: „Minden reggel egy kis barackfát figyelgetek szerény kertünkben, annak [?] aktív, nyugodt, minden önzéstől mentes életét.”
28. Ennek az embernek vége.
29. Kuncz Aladárról van szó, lásd később.
30. Parole helyett. A következetes szótévesztés abszurditását a fordítás híven megőrzi, de a kifejezés értelme nyilván mindkétszer: a szavunkba vágsz, belénk fojtod a szót.
31. Kuncz Aladár gépírónője, lásd alább; a cikk az Ellenzék 1934. jún. 24-i számában jelent meg.
32. Elírás: a levelet vagy Grenoble-ba írta, vagy nem február, hanem május 15-én.
33. Szó szerint: Keletre megteszi. Ezt a pecsétet nyomták rá a gyarmatokon használható – alacsonyabb szintű – nyelvtudást igazoló okmányokra.
34. Saint-Nizier-du-Moucherotte; az említett villamosvonalat viszont az ötvenes években felszámolták.
35. Szintén az Erdélyi Helikon emlékszámából.
36. Kimaradt egy mondat: „Mondd meg Baumgartennek, hogy nagyon hálás vagyok neki az irántad tanúsított kedvességéért, és hogy ne haragudjék, ha nem írok neki…” Bányai Lászlóról van szó, akinek ez volt az eredeti családneve.
37. Cinquantaine: szerzője Gabriel Marie, régi kantiléna, l. Kuncz Aladár Felleg a város felett, in: Helikon, 1930/I, 499. o. [A hivatkozott részletet érdemes idézni: „Klára a kis szalonban a zongoránál ült. Gábriel Mariénak Cinquantainejét játszta, egy régi, egyszerűen visszamerengő kantilenát, amely, amint az apja a szobába lépett, abba is maradt, mint elfojtott sírás. Abáty Árvéd észrevette a muzsikának visszanemtérő elhangzását s az volt az érzése, hogy valami erőszakosan meghal, elszakad, aminek elemei, mint szétguruló gyöngyszemek, rejtve itt maradnak s valamikor talán megint azzá a kristályos csengésű hangfüzérré illeszkednek össze, amelyet a szalonhoz jövet az ajtó mögül kiszólani hallott.” – Sz. M.]
38. Yves Auger francia lektor a kolozsvári bölcsészkaron 1921–1941 között.
39. Szamos, Szajna, Arno, Temze… Cs. Szabó László hetvenöt éves, in: Korunk, 1980. november.
40. Vörös Lobogó, Arad, XXI. évf. 6511. sz., 1965. okt. 22.
41. Teleki Ádámot megismertem Marosvásárhelyen, amikor a Színművészeti Intézet hallgatója voltam 1964–68 között. A Tulipán vendéglőben (olcsó lebuj) meg-megittunk egy kis pálinkát. Ő mondta, hogy „Kuncz Aladár szerelmes volt édesanyádba”. – J. M.
42. Le sexe faible, Édouard Bourdet darabja, a Théâtre de la Michodière-ben mutatták be 1929 végén.
43. Maga tanár, ért a szakmájához.
44. Akkor tegye fel a szemüvegét.
45. Van tehetsége a tanításhoz.
46. Cs. Szabó László és az édesanyja, Pepi néni. – J. M.
47. „És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
    ilyen ragály és borzalom,
    szemeim csillaga, életem napvilága,
    te, lázam, üdvöm, angyalom!”– Szabó Lőrinc ford.

* * *

Az Emlékirat letölthető formában is elérhető.