Visszaemlékezés Kuncz Aladárra
Részletek bátyja, Kuncz Ödön naplójából
Gyerekkorunk
Aradon születtünk, én 1884.január 18-án, Dadi (K.Aladár) 1885. december 31-én. Édes Anyánk 14 gyermeknek adott életet, 6 gyermek korán meghalt, nyolcan nőttünk fel, 3 leány és 5 fiú. Vili, Ila, Ágnes, Doli, Dédi (én), Dadi, Nyuszi és Laci.
Édes Atyánk, Kuncz Elek rettegett, de ugyanakkor szeretett erdélyi tanfelügyelő volt.
Milyen emlékek maradtak meg első gyerekkori éveimből?
A nagy luxussal épült lyceumben nem volt akkor még fürdőszoba. Szombat délutánonként vonult át nagyszámú családunk a szomszédban lévő Sinay gőzfürdőbe. Itt kaptunk kádfürdőt. Még felnőtt koromban is előttem volt a szombati élmény, a süllyesztett betonkád, annak szaga, mélysége, a sok gyermek hancúrozása, Édes Anyám rendcsináló alakja, aki hálóingben szállt be közénk a kádba.
A pénteki ebédek étrendje nem volt böjtös: köménymag-leves, marhapörkölt krumplival és morzsóka tele mazsolával. Mi gyermekek egy kis gyermekasztal mellett ültünk, s a sokszor kemény marhahúst nem szerettük. Minthogy Édes Atyánk szigorúan ellenőrizte az üres tányérokat (addig nem jött a morzsóka) a kellemetlen húsdarabokat titkon az asztal alá dugdostuk. Persze takarításkor kiderült a csalafintaság.
Az aradi várban börtön volt. A rabok cipőkészítéssel és javítással foglalkoztak. Édes Anyámmal többször felmentünk a várba, ahol rabcipészek vettek nekünk mértéket. Emlékszem a darócruhába öltözött, kopaszra lenyírt rabok arcára és a szorongásra, amely ezek láttára elfogott bennünket.
Nagyváradra 1890-ben költöztünk. Emlékszem a „karavánra”, ahogy Aradról Nagyváradra költöztünk. Az aradi üzletvezetőség külön vagont adott „kis” családunknak (Édes Anyám, Atyám, 9 gyermek és személyzet), amelyet átszálló helyeken áttolták a csatlakozó szerelvényekhez.
Előttem van most is a kép, amikor a csatlakozó állomáson mi gyerekek néztünk ki a vagonablakon és láttuk a kiváncsi és csodálkozó arcokat, akik azon tűnődtek, kik utaznak itt és hová ezzel a reménytelen apró gyermekkel?
Nagyváradon a káptalan egy nagy földszintes házának jobb szárnyát foglaltuk el. Házunk mellett volt a kórház, az elmegyógyintézettel. A nagy udvaron emelkedett egy nagy fészer és állott a kút. Kerítés különítette el a nagy gyümölcsös kertet, ahová nekünk tilos volt a bejárat. Mi egy kis baromfiudvar szerűséget kaptunk, amelyben egy pince is volt, mint külön kis épület. Ebben a dugaszban tartózkodott nyáron az öt Kuncz fiú: Doli (8), Dédi (6), Dadi (4), Nyuszi (2) és Laci (néhány hónapos).
A nagyváradi tartózkodás elején kaptuk a rémhírt, hogy egy bolond megszökött a kórházból. Amikor a „dugasz” pince ajtaját kinyitottuk, ott ült a szökevény a pincében egy padon és ránk nevetett. Mi persze elszaladtunk.
A „dugasz” különben centruma lett nagyváradi tavasz és nyári tevékenységüknek. Gyermek fantáziánk itt rendezte be egyházi, majd katonai életünket.
Kiindulási alap volt a nagy láda tömeg, amelyet a pincében találtunk. Ebből készült el először az oltár, azután a templomtorony. Kellett azonban harang, miseruha és ministráns szoknya is. Doli kinézett a konyhában egy jól megtermett és jól hangzó fazekat. Egy nagy szeggel kilyukasztotta, minek folytán kikerült a szemétbe. Ekkor felszerelte harangnak. Sikerült az oltárterítő, kehelyterítő és miseruha anyagát is összeszednünk és valamelyik leány segítségével kiszabnunk és megvarrnunk. Nem kaptunk azonban vörös „anyagot” a ministráns szoknyákhoz. Egy ágyazás után Doli sasszeme észrevette a vörös paplanokban rejlő fantáziát. Nappal, amikor a hálószobában senki sem volt, lefejtettük két paplan vörös huzatát. Emlékszem szegény Édes Anyám megrökönyödött kiáltozására, amidőn ágybontásnál észrevette a lekopasztott paplanokat.
Egyik nyáron katonákat szállásoltak be a nagy hombárba. Lehetett vagy 60 ember. Természetesen állandóan a nyakukon voltunk. Amikor a katonák elmentek, egyszerre búcsút intettünk a papi pályának. Katonák akartunk lenni. Előbb megalakult a szakaszunk. Doli hadnagy, én tizedes, Dadi, Nyuszi és Laci közlegények. A dugaszban asztalt és padokat ácsoltunk össze. Volt kenyérzsákunk és csajkánk, amikbe betakarítottuk ebédünket. A „torony” legalsó ládáját berendeztük börtönnek. Egyszer Dadi „vétkezett”. Doli összekötözte két kezét és bedobta a tömlöcbe. Jó Anyánk vágta le a szorosra kötött zsinegeket Dadi elkékült kezeiről, aki türelmesen potyogtatta könnyeit.
Dadi különben arról volt nevezetes, hogy rengeteget evett. Egyszer a sok töltött káposztától olyan gyomorrontást és vértolulást kapott, hogy eszméletlenül terült el.
Elérkezett 1892 január hónapja. Ekkor lettem 8 éves. Egyszer nagy hófúvásban kerültünk haza. Édes Anyám kiszaladt elénk egy vékony pongyolában és letakarított bennünket. Gyermekágy után volt már a kis Margitkával. Úgy emlékszem, hogy ekkor fázott meg és került ágyba. Margitka január végén született és Ő február végén 39 éves korában halt meg, miután 14 gyermeknek (6 fiúnak és 8 leánynak ) adott életet. Az utolsó kép, ami megmaradt Róla emlékezetemben, az aggódó szeretet, a gyermekeit féltő aggódó anya szimbóluma. Nem emlékszem, hogy bántott volna bennünket, pedig elég eleven és rossz gyermekek voltunk. Előttem van ravatala, amelyet a lakásban rendeztek be. Ott járkáltunk, kis gyermekek, csodálkozó, mit sem értő arccal. Furcsa volt, hogy a felnőttek komorak és ránk szólnak, ha egy hangos szót, egy játékos mozdulatot ejtünk. Azután kaptunk fekete ruhát, fekete kesztyűt, s elindultunk a díszes halotti kocsi után a temetőbe. Mindez olyan különös, olyan csodálatot keltő kivonulás volt. A 6 éves Dadi betegsége miatt otthon maradt, nemkülönben a 4 éves Nyuszi, a 2 éves Laci és az alig egyhónapos Margitka. Dédi, Doli, Vili, Ila, Ágnes és Elek azonban kikísértük özveggyé vált Atyánkkal Jó Anyánkat utolsó útjára.
1892-ben költöztünk Kolozsvárra, a Híd utcai házba. Ez is olyan volt mint a nagyváradi. Nagy földszintes ház, amelyet széles kapu és macskaköves udvar oszt két részre. Mi a jobboldali traktusba kerültünk. A mi szobánk egy kapualj udvari része volt. Előttünk Édes Atyánk szobája az utcára nézett. A mi szobánkban aludt az öt Kuncz fiú. A lányok másik két szobában laktak az anyapótló házvezetőnővel. Volt ebédlő és szalon is, és két irodahelység. A megérkezés nagy rumlival járt. Emlékszem a kolozsvári piaci kenyérre, amit behozott a leány nekünk. Héja leütve, íze savanyú.
Ennivalóknak találtuk a szép kamélia rózsákat és mindegyiket leharaptuk. Most is emlékszem Édes Atyám felháborodására, amint az öt bűnöst leszidta és nádpálcájával mindnyájunkat jól elnáspángolt. Megérdemeltük. Ezután kitiltottak a kertből is.
*
Az elemi iskola, ahová jártunk, abban a nagy épületben volt, ahol a gimnázium, sőt akkor még a jogi kar is elhelyezést talált. A piarista rendház melletti két emeletes épületben. A földszinten volt a könyvtár, az igazgatói iroda és lakás, valamint az udvar felé a négy elemi tanterem egy tanári szobával. Az I. emeleten a gimnázium 8 tanterme, a II. emeleten a díszterem, a fizika szertár és a jogi tantermek. Ez az épület meglehetősen távol volt a Híd utcától, ami különösen télen okozott nekünk súlyos problémát, lévén a gyaloglás 20 fokos hidegben és nagy hóban nem a legkellemesebb szórakozás. Nem is volt olyan ruhánk és cipőnk, amilyenre ilyen hidegben szükség lett volna. Emlékszem, hogy sokszor sírva, lilavörösen szaladtam haza az iskolából.
A Híd utcai gyermekszoba megtartotta kapualj jellegét. Volt vagy 6 méter széles és 8 méter hosszú. Hajópadlója volt (Atyánk szobája parkettás volt) és nagy vas kályha állt benne. E kályha előtt
bonyolódott le a szombati fürdés. Behoztak egy nagy mosóteknőt, teletöltötték meleg vízzel, s azután két-két fiút megmostak benne. A tüzesen izzó vaskályha előtt meztelenül melegedtünk.
Ebben a rumliban, hideg és esős időben nem igen volt alkalmunk arra, hogy elvonulva olvasgassunk, rajzolgassunk, vagy más csendes szórakozásnak éljünk.
Híd utcai lakásunkba csapott be a gyászhír 21 éves Elek bátyánk haláláról, aki már joggyakornok volt Budapesten, és agyhártyagyulladásban halt meg. Emlékszem szegény Atyánk nagy fájdalmára. Felesége után elvesztette a legidősebb fiát, aki segíthetett volna Neki a sok kis gyermek felnevelésében. 1994 decemberében elrepült közölünk 2 éves korában Margitka. Igy maradtunk nyolcan: három lány és öt fiú. Ágnes, Ila, Vili, Doli, Dédi, Dadi, Nyuszi (Andor) és Laci (Lajos).
A Híd utcában lakott Ila nővérem későbbi férje Fekete Gyula vármegyei tisztviselő, aki azzal hódított meg bennünket, hogy gyakran kilovagolt. Velünk szemben volt apjának – nyugalmazott városi pénztárosnak – emeletes háza. Ablakunkban várakoztunk nővéreimmel együtt, amíg kinyílt a nagy kapu és megjelent úrlovasi dresszben, hetyke ülésben a szolgabíró úr. Nem kisebb bámulatunk tárgya volt öccse: Pali, banktisztviselő, akinek biciklije volt! Elérhetetlen álom a mi szemünkben. A két Fekete érthető módon, magasabb rendű lényként lebegett felettünk.
A kertben több vad vanília fa volt, amelyek ősszel a virginia szivarhoz hasonló gyümölcsöt hoztak. Ezeket mi szivarnak használtuk. Rájuk gyújtottunk, és émelygősen édeskés füstjükre annyira büszkék voltunk, hogy iskolatársaimat is elhívtam dohányzó piknikre.
Nekünk, kis gyermekeknek nagyon hiányzott az anyai simogató kéz, meleg becézés. Akkor nem tudtuk, hogy mi hiányzik. Pótolni igyekezett Édes Anyánkat Ágnes nővérem is, aki a hosszú téli estéken, amikor nagyon zajosak voltunk, közénk ült és el kezdett mesélni. Olyan szépen, olyan hosszasan tudott mesélni, hogy képesek voltunk őt órákon át csendben elhallgatni.
1893-ban költöztünk a Petőfi utcába. Az új lakás a Híd utca után kényelmes palota volt. Egy 5 ás egy 3 szobás lakás egybekötése. A két szélső szoba volt az 5 Kuncz fiúé, a lányok és Júli néni két szobában laktak. Volt szalon és ebédlő. Édes Atyám szobája és az iroda zárták be a szobák sorát.
A két ablakos nagyobb szobában volt egy viaszkos vászonnal behúzott hosszú asztal, amelyben hat fiók volt. Mindegyik fiúnak volt egy fiókja, ahol a könyvek, írószerek stb. voltak. A hosszú asztalon nemcsak dolgoztunk, hanem étkeztünk is.
A hosszú téli délutánokon szorgalmasan tanult Dédi és Dadi. Nyuszi és Laci pedig csendesen játszadoztak. Ki is jött a szomszéd szobából Vili és megdicsérte a sok szorgalmas és jó gyereket. Egyszerre felpattant az ajtó és berontott Doli. Kezében összeszíjazott könyvcsomóját tartotta, amellyel a négy jó gyereknek egyenként a fejére ütött. Lett erre sírás, a csendből lárma. Dédi és Dadi lázadoztak az igazságtalan brutalitás miatt. Doli olyan erős legény volt (már 13 éves), hogy egyikünk sem mert vele birokra kiállni. A verekedő párok voltak: Dédi – Dadi és Nyuszi – Laci. Inkább birkózások voltak ezek a „verekedések”.
Az ebéd és vacsora, reggeli, tízórai és uzsonna mind a nagy asztalon bonyolódott le. Terítve csak ebéd és vacsora idején volt. Az ebédek akkor voltak különösen viharosak, ha csirke-, liba-, kacsasültet hozott be a leány. Az élelmesek már menet közben elkapdosták a mellehúst, combot és zúzát.
Nehéz is lett volna az öt éhes sáska között ezeket a sülteket igazságosan elosztani.
*
Édes Atyánk az év felét elutazta (főigazgatói látogatások, érettségik). Velünk rendszerint este találkozott, amikor hazajött a kaszinóból. Cipőjének csikorgását már messziről hallottuk. Bejött megnézte, hogy lefeküdtünk-e, a nagyobbak mit dolgoznak, a betegek hogy érzik magukat és akkor visszavonult az ebédlőbe ahol a „nagyokkal” (Ágnes, Ila, Vili és Juli néni) vacsorázott. Előfordult, hogy ünnepnapokon cipő rapportot tartott velünk. Elve volt, hogy első a koszt. Volt is mindig bőven ennivalónk. Második a jól talpalt cipő, ami nem ereszti át a nedvességet. Éppen ezért mindegyikünknek volt két pár cipője. A ruha már nem volt annyira lényeges. Zauderer textilestől vettük az olcsó posztót és egy kis szabó öntött reánk nem éppen dicső ruhákat. Téli kabátunk és sapkánk volt. Tavaszi kabátra nem emlékszem. Doli kapott egyszer egy ilyen kabátot. Elment vele verekedni az unitárius diákokkal. A fegyver sínszeg vala, amellyel az ellenfél végig hasította a „tavaszit”. Édes Atyám azt mondotta, hogy használd most hasítva. Doli azután kis kabátban járt mindaddig, amíg hideg nem lett.
Még egy tényt szeretnék felemlíteni diákéveimből. Elek és Margitka halála után maradtunk 3 leány és 5 fiú. A szakácsnő és szobaleány mellett szükség volt főleg a leányok miatt házvezetőnőre. Ezt a 11 tagú társaságot táplálni és ruházni nem volt kis teher, főleg egy fix fizetéses köztisztviselőnek. Hogy Édes Atyám ezt viselni tudta és minket rendesen fel tudott nevelni, s a leányokat ki tudta házasítani, annak magyarázata, egyrészt csornai prépost nagybátyám segítsége, másrészt a négy első fiú ösztöndíja volt. Doli kedvezményes (ha nem is ingyenes) helyet kapott a Ludovica akadémián. Nekem, Dadinak és Nyuszinak – tekintettel jeles előmenetelünkre – ösztöndíjunk volt. Én évi 420, Dadi 300, Nyuszi szintén 300 koronás ösztöndíjat kaptunk nemcsak a gimnáziumban, hanem az egyetemen, sőt a katonáskodás ideje alatt is. Ezt a tényt nem szabad az akkori kultuszkormányzat jó pontjai közül figyelmen kívül hagyni. Zola „Fécondité”-je jut eszembe. A sok gyerek nagy gond, de áldást is hoz magával. Az akkori kormányzat is hóna alá nyúlt a sokgyermekes köztisztviselőnek, ha szorgalmasak és tehetségesek voltak a gyermekek. Kaptam én is, és Dadi is még 2000 Korona évi külföldi ösztöndíjat. Mindketten busásan kamatoztattuk azt.
Vili férjhezmenetele után Édes Apám úgy gondolkozott, hogy a Petőfi utcai 8 szobás lakás nekünk sok. S így ahelyett, hogy leadta volna a 3 szobás lakást és megtartotta volna az 5 szobás részt, felhasználva Juli néni segítségét, utóbbi tanácsára kivett a Deák Ferenc utcán egy 5 szobás szörnyű lakást, amelyben két szobának és a fürdőszobának felső világítása volt, egy szoba pedig egy zajos, keskeny és műhelyekkel és nyomorlakásokkal ékes udvarra nézett. Egy felsővilágítású levegőtlen szoba volt a négy Kuncz fiú fészke (én I. éves jogász, Dadi VII., Nyuszi V. és Laci IV. gimnazista).
Nekem könnyebbséget az jelentett, hogy az udvari szobában (irodában) volt egy asztalom, mert díjnoki minőségben a főigazgatóságnál havi 50 koronás fizetéssel alkalmazáshoz jutottam.
Emlékszem azonban, hogy a nyolcadikos Dadi öcsém Majláth püspök úr jóvoltából több más erdélyi gimnazistával együtt Rómába zarándokolt. Hazaérkezését pontosan jelezte, úgyhogy Nyuszi és Laci ki is mentek eléje az állomásra, gondolván, hogy majd kocsin hozza őket Dadi haza.
Dadi megérkezett, két súlyos kofferrel a kezében. Az egyiket Nyuszinak, a másikat Lacinak adta, kérve őket, szíveskedjenek azokat gyalog hazahozni, mert nincsen neki egy árva vasa sem. A kofferek azért voltak súlyosak, mert Dadi a Colosseum egy részét magával hozta.
Azt hiszem 1903 nyara szabadított meg bennünket a Deák Ferenc utcai rémes lakástól. Volt a Görög templom utcában Apt fizikus professzornak egy kertes kis háza. Ebben utoljára Palkovits altábornagy lakott, aki felköltözvén Budapestre, a lakás elfoglalhatóvá vált. Ez sem volt leányálom. De a Deák Ferenc utcaihoz képest – paradicsom. Volt kis kertje, ahol nyáron elvonulni lehetett és rendes öt szobája. Ezenkívül Dadi sem lakott ott, mert az Eötvös kollégium tagja lett. Igy valóságos felszabadulást jelentett addigi helyzetünkhöz képest.
1904 tavaszán Csornai prépost nagybátyám Adolf bácsi (Kuncz Adolf))egy főpapi összejövetelen találkozott Majláth püspökkel, aki érdeklődött, hogy mik a legújabb hírei unokaöccseiről? Különösen Dadit és engem dicsért. Adolf bácsi hümmöghetett valamit. Nem akarta a gróf püspöknek elárulni, hogy ő – az egyszerű erdésznek árva gyermeke – sokkal kevesebbet törődik szegény unokaöccseivel, mint az előkelő mágnáspüspök.
Igy az áldott Majláth püspöknek köszönhettük, hogy Adolf bácsi írt egy levelet Édes Atyámnak, hogy Ödönt és Aladárt küldje el hozzá Fürjére augusztus közepén. Ezután mentünk Dadival Fürjére. Adolf bácsi 64 éves volt. Nagyon kedvesen fogadott (sajnálta, hogy pénteken érkeztünk és így „böjtös” ebédet kaptunk: halleves, fogas roston, vadkacsa, karfiol és torta, gyümölcs, fekete, italok), gondoskodott arról, hogy kirándulhassunk, vadászatokon vegyünk részt. Esténként meghallgatta hegedűjátékomat. Nagyon meg volt velem elégedve. Kérdezte jövő terveinket. Dadi Eötvös kollégista lett, én jövőre önkéntes leszek. Bécsbe szeretnék menni, hogy minél több zenét hallhassak. „Mond meg Atyádnak, hogy önkéntesi évedről én gondoskodom”. Búcsúzáskor 100 – 100 koronát ajándékozott az útiköltségen felül. Nagy reménységgel, sok jövő tervvel jöttünk haza. Egy napot Pesten töltöttünk. Este a városligeti vurstli hangulatát élveztük.
*
Budapesti legényéletem 1907. szeptember 1-ig tartott, amikor beállított Dadi, akit helyettes tanárnak neveztek ki. Vagyoni egyensúlyom eddig az időpontig tökéletes volt. Kijelentette, hogy az Arany János utcai nyomortanyán nem maradhatunk. Budán kell kinézni egy kényelmes szobát. 80-100 koronáért (amit ketten vígan elbírunk) gyönyörű szobát kaphatunk. Neki indultunk tehát Budának és a Pálfy tér és Zsigmond utca sarkán találtunk is egy kényelmes nagy bútorozott utcai szobát, ahová Dadi elhozatta az Eötvös kollégiumból íróasztalát és könyvespolcát. Az előkelő élet megkezdődött.
Többször kellett villamossal bemennem a törvényszékre és mindig két krajcárt leszurkolnom, amikor a hídon gyalog hazajöttem. Mindez új kiadást jelentett. Dadi ezenkívül bohém volt. A pénz nem maradt meg nála. Mindig anyagi zavarai voltak, habár jövedelme kétszer akkora volt, mint az enyém ( a gimnázium mellett tanított a Gakelsberg iskolában is). Aranyláncom, majd aranyórám is zálogba került. Reggel többször ugrottam ki ágyamból és néztem ablakomon keresztül a Margit körúti Ferenc rendi templom toronyóráit, nehogy lekéssem a hivatalt.
Budán nem maradtunk sokáig. Dadi kinézett a Vadász utcában (egy ugrás a törvényszékhez) egy két szobás „lakosztályt”, amelynek az volt a bibije, hogy a hihetetlenül piszkos szobaasszonyok csak a teljes ellátás fejében voltak hajlandók azt nekünk átengedni. Én valahogy megmentettem a Kisfaludy ebédet, de szegény Dadi megmaradt a „teljesben”, ami lassanként elviselhetetlenné vált számára (tetézte a koszt primitívségét a gyakran használt lóhús). Nekem kellett őt megmentenem, úgyhogy bejuttattam ebédre a Kisfaludy társaságba. Erre azonban háziasszonyaink felmondottak. Igy kerültünk azután a Lipót körút 8. szám alatti házba, ahol egy rendes szobát és alkóvot kaptunk. Az alkóvban volt két ágy, két szekrény és mosdó. A szobában egy heverő garnitúra és két íróasztal (az egyik Dadi büszkesége) volt a könyvpolccal. Itt laktam egészen 1908 december haváig, amíg Berlinbe nem mentem ki tanulmányútra. Az együttlakás igen kellemes volt. Gyakran csak leveleztünk egymással. Dadi akkor jött haza, amikor már, és akkor ment el, amikor még aludtam, így felírta egy cédulára óhaját.
*
1908 Karácsonyát mind az öt Kuncz fiú együtt töltötte Kolozsváron.
Doli betegsége miatt ott hagyta a katonaságot és kitűnő minősítéssel tette le a jegyzői vizsgát. Nyuszi medikus volt, Laci meg jogász. A két legifjabb Kuncz fiút Édes Atyám nagyon kényeztette. Nyuszi még frakkot is kapott. Ez a frakk szemet szúrt Dadinak. Nyuszi egyszer barátainak nagy uzsonnát rendezett, amelyen Bilegáné nevezetű házvezetőnőnk minden jót felszolgáltatott. Dadi Doli román puccerére adta Nyuszi frakkját és Doli fehér kesztyűjét. Igy vonult be Iuan kezében a tortás tállal, az ifjak közé. Nyuszi csak egy kis idő múlva vette észre, hogy Iuan az ő féltett frakkját hordja. Az egész társaság élénk derűje közepette ugrott neki a szegény puccernek és vette le róla ruháját.
De azért nagy dolog volt, hogy az öt Kuncz fiú így összegyűlt karácsonyra. Doli 26, én 24, Dadi 22, Nyuszi 20 és Laci 18 éves volt. Mondtuk is Édes Atyánknak, hogy le kellene fotografáltatnunk magunkat. Egy feltétellel vállalta a költségeket. Ha magunk közé vesszük kedvenc vizsláját, a Princet is. Igy készült el a „hat” Kuncz fiú fényképe.
*
1912. május 1-től június végéig beköltöztem a Szappanos penzióba, ahol Dadi lakott. Egy nagy földszintes szobában laktam Dadi kebelbarátjával, Laczkó Gézával. Laczkó Gézával még 1911. nyarán melegedtem össze. Dadi osztálytársa volt. Minthogy alattam két osztállyal lejjebb jártak, bizonyos fokig „felülről” kezeltem őket. Hogy is lehet egy hatodikos egy nyolcadikosnak a barátja?! Pláne, ha a nyolcadikos egyben az önképzőkör elnöke? Természetesen magáztam Dadi osztálytársait is.
Laczkó Géza 1911-ben már középiskolai tanár volt és a Nyugat beérkezett munkatársa. Éppen árván lézengtem a dunaparti korzón, amikor szembe jött velem Laczkó Géza. Megállítom és megkérdezem, van-e programja estére? Azt felelte, hogy szalmaözvegy és igy teljesen szabad. Proponáltam neki Budán az ottani kioszk mögötti vendéglőt, amelyet tulajdonosának kinézete miatt „vaddisznónak” neveztek. Ettünk malacpörköltet tarhonyával és ittunk hozzá nagyon jó bort. Az első pohárral letegeztem Gézát, akinek erre felcsillant a szeme. A csendes iddogálás azután feloldotta a közöttünk lévő feszültséget és Géza is beszédes lett. Elmondta , hogy ő már nyolc éves korában lett mindenkivel szemben bizalmatlan és gyanakvó, mert ekkor tudta meg „törvénytelen” származását. Ő Laczkó Arankának a fia. Anyja nevét viseli, mert nincs törvényes apja. Mások gesztusát, elejtett megjegyzéseit, kézfogását, stb. hajlandó volt mindjárt úgy magyarázni, hogy azok a törvénytelen gyermeknek szólnak. Ezt gyanította az én magatartásomban is. Nem is tudom, hogy mennyire jól esett neki a közeledésem és az, hogy letegeztem őt. A vaddisznóból Laczkó Gézával meleg barátsággal távoztam el. Ő is örült s én is annak, hogy a Géza lelkében élő gyanú elpárolgott és zavartalan barátság fejlődött ki közöttünk.
Egy év múlva a Szappanos penzió közös szobájában egyikünk sem érezte azt, hogy idegennel lakik együtt. Penzió életem főszenzációja volt, találkozásom Ady Endrével.
Ady Endre 1912-ben már meglehetősen betegeskedett. Találkozásom idejében is szanatóriumban kezelték. Eltiltották az alkoholtól és mindenképpen szolid életre akarták szorítani ezt a nyugtalan, szertelen és boldogtalan zsenit. Aki örömmel fogadta el Dadi meghívását penziónkba egy pezsgős vacsorára. Vacsora után zenéről is gondoskodtunk: Szőnyi Géza, Kazacsay Tibor és én.
Adynak különösen tetszett az egyik Grieg hegedű-zongora szonáta lassú tétele, amelyet Szőnyivel játszottam és Kazacsay Tibor zenei vicce, amely abban állott, hogy egy neki feladott magyar dalt eljátszott Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms és Wagner stílusában.
Vacsora után elmentünk egy kávéházba, ahol már Ady fizette a pezsgőt és reggel hat órakor bekocsikáztunk egy Teréz körúti kávéházba, amelynek pianinóval felszerelt szeparéjában korhelylevest fogyasztottunk. Közben Szőnyi nekiült a pianinónak és Ady kérésére játszani kezdette az akkor divatos medvetáncot. E tánc bizarr ritmusa Adyt is megmozgatta, aki a szoba közepére lendült és el kezdte járni lomha lépésekkel a medvetáncot. Ezután visszatért az asztalhoz, ahol csak ketten Laczkó Gézával képviseltük a józanságot – és kedves beszéddel felköszöntötte a két józan szalmaözvegyet. Beszéde végén a Jó Istent emlegette, mire én – aki úgy tudtam, hogy Ady ateista – tréfásan megjegyeztem, hogy ő sem tud meglenni a Jó Isten nélkül. Erre a megjegyzésre Ady Endre elkomorodott, láthatóan kijózanodott, és hozzá kezdett egy nagy, mélyértelmű beszédhez. A beszéd gondolatmenete az volt, hogy az én istenhitem nem más, mint megerősítése annak az Istenképnek, amelyet édes anyám vésett gyermeki lelkembe. Kritika és meghasonlás nélküli elfogadása az útravalónak, amelyet a szülői gondos kéz tarisznyámba rakott.
Az ő istenhite azonban más. Ő botorul és gőgösen eldobta magától a gyermekkori Istent, megtagadta őt. S azután szörnyű szenvedések, nélkülözések és fájdalmak árán ismét Reá talált. Az ő hite az igazi hit. Mert Istent csak élettel, szenvedéssel lehet megérteni, megtalálni, megőrizni.
Persze amit most leírtam csak gyenge visszfénye annak a csodálatos vallomásnak, amelyet Ady Endre 1912. június havában reggel 7 óratájban egy átlumpolt éjszaka után előttünk tett. Örökké bánom, hogy ezt a felejthetetlen megnyilatkozást nem tudtam nyomban legyorsírni. (Később olvastam Babits Mihály egy tanulmányában, hogy a „hitetlenül hívő” Ady a legnagyobb vallási költők közé tartozik, aki különösen vonzódott a puritán Bibliához.)
E találkozás után beszélgettünk Dadival és Laczkó Gézával Adyról. Dadi őszinte, odaadó és fenntartás nélküli rajongója volt Ady zsenijének. Laczkó Géza már kritizált, de egyet állandóan hangoztatott: ”Ha Ady egyebet nem tett volna, minthogy a magyar nyelvet teljesen új szavakkal és fordulatokkal gazdagította – már akkor is megérdemli a halhatatlanság babérját.”
Ady különben az emlékezetes vacsora alkalmával a mi szobánkban írt egy verset a Népszava részére. A vers a Népszava 1912. júniusi számai egyikében jelent meg. A „titkár” éjfél felé figyelni kezdte Adyt, nehogy egészen elázzék. Figyelmeztette, hogy másnapra esedékes a Népszavának ígért vers. Ady erre lejött a mi szobánkba. Adtunk neki papírost és írótollat. Nemsokára feljött ismét közénk és átadta a kész verset „titkárának” (a „titkár” egy fiatal, lelkes Ady rajongó volt, aki elkísérte a beteg költőt a szanatóriumba és főleg a tiltott kiruccanások alkalmával „vigyázott” reája).
Érdekes történetet beszélt el bátyjáról. Ady Lajos, akivel együtt tanultunk a kolozsvári egyetemen (ő bölcsész volt). 1908 körül Ady Lajos felkerült Pestre tanárnak. Behoztuk őt Dadival együtt a „Kisfaludy társaságba” ebédelni. Itt beszélte el, hogy amikor megpályázta budapesti állását, Ady Endre felkereste Apponyi Albert akkori kultuszminisztert és arra kérte, ne legyen akadálya öccse Pestre helyezésének az, hogy egy ilyen radikális bátyja van. Ady Lajos elvégre nem lehet felelős Ady Endre „bűneiért”. Apponyi kegyesen fogadta a költőt és Ady Lajos hamarosan Pestre került.
Közel hozta Ady Endrét hozzánk Édes Atyámnak 1915.XII.9-én bekövetkezett halála. Csucsáról írta 1915.december 14-én a következő levelet:
„Halálra döbbentő s emlékeztető igaz fájdalommal értesülök a nemes Kuncz Elek elhunytáról. Zilahon nekem rettegett, de első pillanattól kezdve szeretett főigazgatóm volt, mint diáknak később egyre jobban igazat kellett adnom magamnak, hogy gyermek szemmel is jól föl tudtam ismerni kivételesnek egy kivételes embert. Még közelebb csatolt hozzá, hogy két derék fiát mondhatom barátomnak, jóknak, igazaknak. Fogadják kérem e betegségem miatt talán későn érkező pár soromat a gyász és részvétfogadás szívességében. Mély tisztelettel Ady Endre.”
Dadihoz nem írhatott, mert ő Noirmoutier-ben vette a gyászhírt és örökítette meg érzéseit a „Fekete Kolostor” legszebb lapjain.
*
A világháború az öt Kuncz fiú közül legtávolabbra Dadit sodorta. Ő szenvedte végig közülünk a háborút. Mert az ellenség kezében volt. Olyan ellenségében, akit fajtája után legrajongóbban tisztelt és szeretett. 1912 őszétől 1913 végéig Párizsban élt. Úgy megszerette és megszokta a francia kultúréletet, hogy 1914 nyarán megint Franciaországba utazik és ott marad – persze nem egészen önként – 1919 tavaszáig. A „Fekete Kolostor” halhatatlan műve mindennél ékesebben számol be sorsáról. Én itt csak azt említem meg, hogy Dadi sorsa fölött állandóan Édes Atyám aggódó szeretete őrködött. Ő kutatta fel a szálakat, amelyek Dadival összeköttetést létesítettek. Még a francia köztársaság elnökének, Poincaré-nak is levelet írt, elpanaszolva, hogy Dadi nem kapja meg a küldött pénzt. Engem is állandóan értesített Dadi sorsáról, közölve velem Dadinak hozzá intézett értesítéseit.
Édes Atyám halála után, 1915 végétől kezdve, nekem írja Dadi lapjait és hosszabb leveleit. 1916. január 11-én értesít, hogy január 8-án megkapta 1915.XII.22-én kelt levelemet, amelyben Atyám halálhírét közlöm vele.
„Je ne saurai jamais oublier que je n’ai pus baiser la dernier fois sa main, dont la honté et bénédiction j’ai senti même ici, si loin de lui et dans les circonstances si malheureuses.” /Soha nem tudom elfelejteni, hogy nem tudtam megcsókolni utoljára a kezét, amelynek a finomságát és a jóságát még itt is éreztem, olyannyira messze tőle, és olyannyira szerencsétlen körülmények között./
Türelmetlenül sürgeti a híreket. Rövid cenzúrázott sorokban értesít sorsának változásairól (1916. július 18-án viszik át Il d’Yeu-be). Hosszú a várakozás.
„Le temps passe toujours plus lentement. Chaque jour á venir, est deux fois plus longue et plus dur, que ce que l’on a passé déjá (1916. V. 1.)” /Egyre lassabban telik az idő. Minden egyes elkövetkező nap kétszer olyan hosszú és egyre nehezebb, mint amelyet már eltöltöttünk./
Havonként egy levelet és két kártyát ír nekünk (ez a fele az engedélyezett havi kontingensnek)
Kis fotográfiákat kér. Kis fiaim fényképéről kitalálja, hogy azok a monostori útról készültek.
„D’ailleurs la rue porte le même nom, que ce village ou chateau duquel je passe maintenant le vingtième mois. Seulement celui-ci a un adjectif qualificatif, le ’noir’. Noirmoutier = nigrum monasterium.” /Amott annak az utcának ugyanaz a neve, mint annak a falunak vagy kastélynak, amelyik mellett most már huszadik hónapja vagyok. Csak ez egy minősítő melléknevet hordoz: ’fekete’. Noirmoutier = fekete kolostor./
1916. május 1-én ír a kolostori hangulatról, amely körülveszi:
„Sur ma table il n’y a qu’une Bible et un Pascal. Je les lis quelquefois, mais pas souvent, car les lettres me fatiguent les yeux. Plutôt je fais des méditations sur ma vie passée et hoche souvent ma tête… N’oubliez pas saluer en mon nom nos connaissances, et embrassez tes petits, toujours une fois plus, leur disant que ça vient de moi.” /Az asztalomon csak egy Biblia és egy Pascal van. Alkalmanként beleolvasok, bár nem gyakran, mert a betűk fárasztják a szememet. Sokkal inkább elmeditálok elmúlt életemen, és gyakran csóválom a fejem… Ne feledjétek üdvözölni nevemben az ismerőseinket, és öleljétek meg mindig eggyel több alkalommal kicsinyeiteket, és tegyétek hozzá, hogy ez tőlem jött./
„Peux-tu comprendre l’état d’âme de quelqu’un, qui a vu disparaitre entièrement, d’un jour á l’autre, la vie ancienne qu’il a vécu pendant vingt-huit ans?” „J’observe chaque matin un petit abricotier dans notre modeste jardin, dont la vie active, tranquille et nullement égoiste, m’étonne, me rassure et donne un plaisir indicible.” (1916. II. 21.) /Meg tudod-e érteni valakinek a lelkiállapotát, aki egyik napról a másikra látta, ahogy tökéletesen eltűnt az a régi élet, amelyet huszonnyolc éven keresztül élt? … Figyelek egy barackfát reggelente a kis kertünkben, az élénk, csendes és minden önzéstől mentes életét, és ez meghat, megnyugtat, és kimondhatatlan örömet szerez./
Utolsó fogsági levelét Il d’Yeu-ből 1918. okt. 10-éről írta magyarul. A németek már hazamentek, „mi itt be kell hogy rendezkedjünk egy új télre.” Kér egynéhány fehérneműt, dohányt…”Nem is maga a dolog, de a tény, hogy kapok valamit, igen jó hatással van rám”
*
1920. Budapest
Gyakran feljöttek hozzánk, Dadi, Laci és Nyuszi is, akik egyenlőre a Szappanos penzióban laktak.
Dadi 1919 tavaszán tért vissza kiéhezve, lerongyolódva a francia internáló táborból.
A proletárdiktatúra alatt Győrben lakott Ágnes nővérünknél. Azután jött vissza Budapestre főgimnáziumi tanárnak.
Dadi felhozta egyszer hozzánk Zádory Mihályt, szobrász-fogolytársát, akiből csak úgy sziporkázott az „életigenlő” derűlátás. „Meglátjátok, hogy magyar huszárokkal foglaljuk el egyszer Párizst”.
És ez még szerényebb jövendölés volt.
Dadinak elbeszéltem Édes Atyánk eltávozásának körülményeit. Láthatóan megkönnyebbült, amikor
megtudta, hogy munka közben jött el érette a Halál; nem is sejtette, hogy a vég oly közel van Hozzá;
nem szenvedett semmit sem, és szeretteinek gyöngéd és meleg ápolása vette őt körül, csukta le szemét.
Dadi élményeiről nem szeretett beszélni. Sohasem mondott el összefüggő történeteket. Csak utalt arra, hogy egy kis szobában negyvenen voltak összezsúfolva, hónapokon keresztül marharépát ettek,
fűtetlen, nedves helyiségekben teleltek, stb.
Azután eljegyzett egy beteges kis leányt és összehozott bennünket leendő családjával. Az „anyós” elhízott hisztérika, aki éjjel-nappal alszik és ha felébred, álmait leírja naplójába. Az „após” az egyetlen józan és normális lény a családban, aki a belvárosi kávéházban igen hamar megérti, hogy leánya házasságának nincsen komolyabb alapja. Szegény Dadi ezt a kényes társalgást reám bízta. Azután lement Kolozsvárra.
Hogy miért ment le? Ki tudná megmondani. Itt Pesten nem érezhette magát jól. Fegyelmit kapott a
nyakába, mert elfogadott a kommunista kultuszkormánytól egy „üdülőbe” beutalást, ahonnan pár nap múlva Győrbe szökött és ott várta ki az események végét. Ez a fegyelmi, amely áthelyezéssel
végződött, méltán fájt neki. Lehet, hogy taszította őt Budapestről nem sikerült eljegyzése is és a fehér terror, amely az Ő megértő, humánus lelkületét nagyon bántotta.
Szeretett volna a Nemzeti Múzeum könyvtárában elhelyezkedni, hogy megírja élete főtervét: a világirodalom történetét. Hóman Bálint, volt Eötvös kollégista barátja, azonban nagyon vonogatta
a vállát, amikor a tervvel előhozakodtam.
Denique a húszas évek elején Dadi „visszament” Erdélybe. S ha innen sok minden taszította Őt oda, ott lenn annál több – marasztalta.
Marasztalta Vili és három kis leányának sorsa, az a szeretet, amellyel az erdélyi magyar írók ott fogadták, s az a hivatás, amely az erdélyi, kisebbségi magyar irodalom s ezzel az erdélyi magyarság megerősítése, felemelése tekintetében eléje tárult.
Egynéhányszor feljött hozzánk Kolozsvárról. 1930 őszén Hunyadi Sándorral együtt jött fel.
A „Feketeszárú Cseresznyét” hozták.
Azután 1931 elején Vili nővéremtől érkeznek az aggódó hírek, hogy Dadi nem jól érzi magát.
Felhozta Nyuszi a Herzog klinikára.
1931. június 24-én májrákban 45 éves korában meghalt. Haldoklására aranyos fényt vet a fájdalmas „Fekete Kolostor” glóriája.
Bánffy Miklós arra kért, vitessük le holttestét Kolozsvárra, családi sírkertjében szorít neki helyet.
Én azt mondottam: legtöbben kinn vagyunk Magyarországon. Köszönjük a nemes ajánlatot, de inkább itt fogjuk Dadit eltemetni. Lehet, hogy szörnyű fájdalmam közepette nem találtam meg a kellő szavakat, nem tudtam megértetni Bánffyval, hogy Dadit nem adhatjuk oda.
Tény, hogy Bánffy ezért megharagudott reám. Még most is haragszik, 1949-ben.
FÜGGELÉK
Dr. Kuncz Ödön Bágyoni Sz. Istvánhoz intézett levele 1965-ben:
Kuncz Ödön - 1965.
Kedves Jó István Öcsém!
elhozták ismerőseid „Kuncz Aladár élete és munkássága” c. hatalmas államvizsgai dolgozatodat, amelyet én nagy örömmel és még nagyobb meghatottsággal olvastam többször is át. Örömmel töltött el az a meglátásom és megítélésem, hogy igen szép, igen értékes és igen komoly munkát végeztél, minek eredményeként komoly irodalmi érték került ki kezedből. De meghatott az a szeretet, amellyel megboldogult, felejthetetlen Öcsém alakjához közelítesz, megőrizve az irodalomtörténész sine ira et studio szellemét.
Szembetaláltad Magadat Te is a problémával: hogyan tudott Dadi sokoldalu és szerteszórt irodalmi alkotásai sorában (: - amelyek nem sokban lépték túl a nagy műveltségű, választékos izlésű litterary gentleman átlagos színvonalát -:) hirtelenében felnőni és kiemelkedni egy olyan időt álló műnemnek, mint aminő a Fekete Kolostor?
Te is felteszed e problémát. Élesen elkülöníted a F.K-t a többi alkotástól, s kidomborítod a nagy különbséget a „Felleg a város felett”-el szemben. A probléma konkrét megfejtésére azonban nem vállalkozol. Feltettem ugyanezt a kérdést Gombocz Zoltánnak is, Dadi Eötvös-Kollégiumi jó barátjának. Ő röviden ezt válaszolta: Dadi zseni volt. Tudott volna több ilyen könyvet is megírni. De nem volt türelme, kitartása, komoly odaadása hozzá. Mindezzel belefeküdt végre a F.K.-ba. Azért lett belőle remekmű.
A másik probléma, amelyet Te érthető okokból megoldani szeretnél, az volt: minő álláspontra helyezkedett Dadi a kommunizmussal, s annak ideológiai alapjával: a dialektikus materializmussal szemben? Erre vonatkozólag csak a következőkre hívom fel figyelmedet. Dadi beszélte nekem 1920 elején, hogy amikor a francia fogságból visszatérve jelentkezett a közoktatásügyi népbiztosságban, mindjárt államtitkárt akartak belőle csinálni. Ő megviselt testi és lelki állapotára hivatkozva tért ki e megtiszteltetés elől. Ekkor jött beutalása Siófokra, ahol csak néhány napot töltött, mert megtudta, hogy Ágnes nővére Győrbe utazott és ott várta be a Tanácsköztársaság bukását.
Rácáfol Dadi ateista és materiálista voltára a F.K. minden sora, Schöpflin Aladár megállapítása, hogy a F.K. a „legkeresztényebb könyv a modern magyar irodalomban”, és a pannonhalmi Főapátnak, Kelemen Krizosztomnak előttem tett nyilatkozata (- amikor íróasztalán láttam a F.K-t -), hogy e könyv a papnövendékek „kötelező olvasmánya”.
De kimondja Dadi a marasztaló ítéletet könyve utolsó két oldalán (:Erd. Szépm. Céh kiadása. Kolozsvár, 1931. II. 256. és 257. o.:), amikor a Baross térről ezt írja: „ Minden megöregedett, elkomorult, fásultan húzódott vissza s a mindenfelé kitűzött vörös lobogók is olyanok voltak, mint szürkületi, szénfüstös ködre ejtett nagy, piros vérfoltok…” S a F.K. utolsó mondata: „Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk: egyik fájdalomból a másik, sokkal nagyobb fájdalomba.”
Az aláhúzott sorok a mostani kiadásokban hiányoznak. Ki hagyta azokat ki, miért hagyta ki? Nem olyan csonkítás ez, mint az lenne, ha az Ember Tragédiája „Ember küzdj és bízva bízzál” nélkül látna napvilágot!?…
Mit mondjak szép kis könyvedről? Egyesül benne a komoly tudás a nagy szeretettel és ifjúi lelkesedéssel. Igen sok mondatát több rövid mondatra bontanám fel. Sokat tanultam és tanulhatsz Te is Dadi rövid - de mégis sokat kifejező - mondataiból. Csak úgy kapásból írok ide egy-kettőt (II. k. 31. l.): „Megdöbbenve néztem barátomra. Azt hittem, megőrült. Dudás elértette tekintetemet”… „Nyár elején svájci és francia magasrangú orvostisztekből összeállított bizottság érkezett a szigetre. Egész fogságunk alatt először fordult elő, hogy orvosi bizottság szálljon ki nálunk.”
Nagy hálával merültem el tanulmányodnak abba a részébe, amely Dadi kolozsvári működéséről számol be 1920 - 1931 között. Ebben az időben én csak igen ritkán láttam Őt. Még kevésbé figyelhettem meg működését. S így nagy örömet és megelégedést adtál nekem is, amikor megtudtam Tőled az Ő odaadó, közérdekű és az erdélyi magyar irodalom szempontjából felbecsülhetetlen működésének részleteit.
Az az alaposság, az az adattömeg, amelyet könyved megírásába eddig is beleépítettél, biztos záloga annak, hogy műved (: - amelynek különös értéket ad, hogy érzed: jobbat és még szebbet kell Dadiról írnod - továbbtökéletesítésével még jelentősebb, még komolyabb értékű irodalmi alkotás fog kikerülni kezeid közül.
Többször átolvastam könyvedet. De állandóan visszatértem a II. Fejezethez, a „Fekete Kolostor” magas művészettel megrajzolt méltatásához. Mennyire igazat írtál, amikor észrevetted, hogy a F.K. a szenvedésben, nyomorúságban összekovácsolódott és elpusztíthatatlan emberközösség szimbóluma (: én, mint jogász, a „Fekete Barátból” a jogi személy corpus immortale-ját olvastam ki), hogy Dadi a F.K-ban az igazi békeszeretők szószólója, hogy a F.K. inkább emlékeztető kollektív, mint egyszerű én regény; hogy csodálatos benne a jellemábrázolás” stb. stb.
Én kéziratodat mindenesetre a F.K. mellett őrzöm, és állandóan fogok vele foglalkozni.
Köszönöm, hogy elküldötted nekem; megörvendeztettél 81. évemben vele. Ha bármiben segítségedre lehetek, szívesen vállalkozom rá.
Feleségem szeretettel üdvözöl, én szeretettel ölellek:
Kuncz Ödön
Boríték:
Envoyée par Prof. E.Kuncz
Budapest, XI. Kanizsai u. 5.
(Ungeria)